Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, valahol egy messzi királyságban élt egy szegény favágó. Ez a favágó hamar özvegysorsa jutott, ugyanis szépséges és jóságos feleségét feldarabolta egy kegyetlen sorozatgyilkos a közeli erdőben. Így a favágó egyedül maradt egy szem leányával, ki fölöttébb szép küllemű, eszes, szorgalmas és engedelmes volt. Így éltek kettecskén szegénységben ugyan, de nyugalomban és szeretetben.
Egy nap a favágó elindult az erdőbe fát vágni. Ahogy ment-mendegélt elért egy óriási fához. A favágó felkapta fejszéjét, hogy kivágja a fát, ugyanis remélte, hogy gazdag fizetséget kap majd érte a vásáron. Már épp belevágta volna fejszéjét a fába, mikor az megszólalt: "Favágó, kérlek, ne vágj ki, gazdag jutalomban lesz részed, ha meghagyod életemet." - "Ah- szólalt a favágó - ezen a héten már három fa ültetett fel, neked már nem hiszek!" Ezzel belevágta fejszéjét a fába. Karmazsinvörös vérözön ömlött ki a nagy fából, és közben kátránykönnyeket hullatott. "Megbánod ezt még favágó - szólt a fa utolsó lehelletével -, meglásd, szörnyűséges dolgok fognak történni veled." Ám a favágót nem hatották a fa szavai, kivágta teljesen. A fa odvában pedig emberi csontokat talált. Meglepődött ezen a favágó, de hát az elmúlt évek bűnügyi statisztikáit tekintve gondolta, hogy ez annyira nem is szokatlan, és minden bizonnyal az egyik sorozatgyilkos hagyta ott áldozatait. Már épp indult volna hazafelé, mikor utánakapott egy kézfej, ami ilyen hangokat hallatott: "Vigyázz favágó, végzeted napja közel van." Megrémült erre a favágó, és egyenesen hazáig futott. Otthon lánya várta az ebéddel. Látva apja zaklatottságát, kérdé: "Ugyan apám, mi rémiszté meg ennyire?" - "Ah, lányom - felelé az apa - már megint találkoztam egy beszélő fával, de ezúttal nem hallgattam nyájas szavaira, kivágtam, erre meg az odvában csontokat találtam, az egyik még utánam is kapott, és megfenyegetett, hogy egészen borsózott tőle a hátam." - "Ugyan apám - szólt a lány - ne is törődjön vele, amelyik kutya ugat, az nem harap." - "Jaj, édes lányom - így az apa - valahogy mégsem tudok elnyugodni."
Teltek-múltak a napok, a favágó már egészen meg is feledkezett az esetről. Egyik nap beköszöntött a tél, szél fútt és hó esett, de annyi, hogy ki se lehetett mozdulni a házból. A favágó és leánya pedig majd megfagytak, mert a tüzelőanyag fogytán volt. Így bent dideregtek a sötét szobában. Egyszercsak kopogást hallanak az ablaknál. "Favágó.... - szólt egy lidérces hang - engedj be, érted jöttem!" - "Nem engedlek - szólt a favágó - azt se tudom, miféle fajzat vagy." - "Favágó - így a hang - eresszél, vagy magam jövök be!" Erre fölöttébb megrémült a favágó, kereste, mivel torlaszolhatná el az ablakot és a bejáratot, de az ablak hirtelen betört, és egy félelmetes szörny lépett be rajta, ami leginkább egy óriási hörcsöghöz volt hasonlatos. "Ütött az utolsó órád, favágó - szólt a szörny balsejtelmes hangon - készülj fel a végzetedre!" És ezzel a szörny rothatdó karjával a favágó után kapott, és ott helyben le is tépte a fejét. Ömlött a vér nagy vörös sugarakban, és a szegény leány csak sikolozott rémületében. És a nagy szörny pedig még ott darabokra szaggatta a szegény favágót, csak úgy reccsentek és törtek a csontok, szakadtak az inak, és ömlött a vér. És ennek végeztével a szörny villogó vörös szemeit a leányra meresztette, és így szólt: "Lásd, így jár mindenki, aki bántja a fákat!" A lány pedig elájult az ijedtségtől.
Teltek-múltak a napok, a leány csak apját gyászolta, hiszen nem csak szülőjét, hanem a kenyérkeresőt is elvesztette. Nem tudta, mi tévő legyen, pénznek egyre inkább híján volt, egy ideig kenyéren és vízen, aztán meg már csak vízen élt, mert a kenyér ára felemelkedett. Egyik nap, mikor a kúthoz ment, hogy vizet merítsen, a vízben megjelent egy arc, és szólala: "Gretel, Gretel, idehallgass!" A hangra Gretel megrémült, és legszívesebben elfutott volna, de a kíváncsisága ott marasztalta. "Gretel - szólt még egyszer az arc - vissza akarod-e hozni az életbe édesapádat?" - "Hát persze - felelte Gretel - ó, mondd, lehetséges ez?" - "Igen - szólt az arc - de csak ha kellően erős vagy hitben és akaratban." - "Hallgatlak - mondta Gretel - mondd, mit tegyek?" - "Most légy figyelmes - szólalt az arc - megosztom veled a nagy titkot. A határon túl, a nagy és félelmetes hegyen lakik a szörny, ki édesapád életét elragadá. Ez a szörny fogvatartja szegény édesapád lelkét, hogy ne léphessen tovább a halottak nyugodalmas birodalmába. Meg kell találnod, hol tartja apád lelkét, és ki kell szabadítanod, hogy feltámaszthasd. De ahhoz, hogy apád újra élhessen, valaki más életét kell elvenned, ki közel áll szívedhez." Elszörnyedt erre a szavakra a leány, ugyanis apján kívül csak egy ember volt, aki kedves volt számára, ez pedig nem más volt, mint az ő vőlegénye. És bár ódzkodott a tettől, de apja mégis csak fontosabb volt számára, így elhatározásra jutott. Fel is kereste a szomszédos faluban lakó kedvesét, és bekopogtatott ajtaján. "Ki az - kérdezte Hans, a vőlegény - ki kopogtat ilyenkor az ajtómon?" - "Én vagyok az, Gretel - felelte a lány - eressz be gyorsan, mert hideg van itt kinn." Hans kinyitotta az ajtót, és a küszöbön ott állt a didergő Gretel. "Mi szél hozott erre, drága Gretel? - kérdezte - ilyen hidegben még a jegesmedvék is odvukba húzódnak." - "Elindulok hosszú útra. - felelte Gretel - Arra szeretnélek kérni, hogy kísérj el." - "Nagy kérés ez - szólalt Hans - nehéz idők járnak most, egyre több a munka a birtokkal, és én vagyok szüleim egyedüli segítsége, de a kedvedért megteszem." Ezzel bement szobájába, megpakolta batyuját, tett bele hamuban sült pogácsát és egy kulacs bort, és útnak indult Gretellel együtt. Mentek-mendegéltek, mire elértek egy nagy sötét erdőbe. Ebben az erdőben a fák hatalmasak voltak és baljóslatúak, és a sötét átláthatatlan volt, de egy furcsa ének visszhangzott ott, ami így hangzott:
"Ki jár itten a sötétben, ó, ki, ó, ki?
Ki az, kinek élte nem kedves,
Ki vár itten rémes végre,
Borzalmas, véres végre,
Ó, ki szeretne szörnyű kínhalált
itt halni, ó, itt halni?"
Ám a pár mit sem törődött a baljós énekkel, ment tovább. Ahogy egyre beljebb értek, fényt láttak kiszűrődni az ágak közül. Megörültek, hátha jóságos emberekkel hozta össze őket a sors. El is indultak a fény felé, és megláttak egy táborozó csapatot. Éppen egy tábortűznél ültek, és nagy kondérban kevergettek valamit. Az egyikük megszólalt: "Hah, jó zsíros fogás volt ez a mai!" - "Persze - szólalt egy másik - a bírókon mindig sok a hús." - "Aztán nehogy elrontsátok megint az ételt - szólt egy harmadik - múltkor sem főztétek meg teljesen az írnok lábát!" Erre a beszédre teljesen megrémült Gretel és Hans, el is futottak tüstént, és meg sem álltak, amíg egy kis kunyhóig el nem értek. Reménykedtek benne, hogy a kunyhót jó emberek lakják, és bekopogtattak az ajtón. "Ki kopogtat az ajtómon? - kérdezte belülről egy hang - Ki jár erre, ahol a kísértetek se?" És kinyitotta az ajtót. Az ajtóban pedig ott állt egy vénségesen vén asszony, kinek arcát rút sebhelyek torzították. "Eltévedt utazók vagyunk - szólt Gretel - kérlek, kedves néne, adj nékünk éjjeli szállást!" - "Gyertek be, gyermekeim - szólt negédesen az asszony - van itt elég hely háromnak is." Gretel és Hans bement a kunyhóba. Ott meleg tűz lobogott a kályhában, és frissen sült mézeskalács illata szállt a levegőben. Az asszony meg is kínálta őket mézeskaláccsal és forró teával, azután pedig mind nyugovóra tértek. Az éjszaka közepén azonban Gretel felriadt. Mivel nem tudott újból elaludni, elkezdett járkálni a kunyhóban. Benyitott egy szobába, amiben holttestek lógtak kampókon. Ettől a látványtól fölöttébb megrémült Gretel, és el akart futni, de a háta mögött már ott volt az asszony. "Hát felfedezted a titkomat - szólt - ezért neked is meg kell halnod!" - "Kérem, ne öljön meg - kérlelte az asszonyt Gretel - ígérem, nem mondom el senkinek." - "Balga leány - mondta az asszony - ha nem tudnád, én vagyok a blairi boszorkány, aki beteszi a lábát a házamba, innen élve nem távozik." Azzal fogta is a baltát, hogy lesújtson, de Gretel gyorsabb volt, és egy mozdulattal fellökte a boszorkányt, aki estében elejtette fegyverét. Gretel pedig felkapta a baltát, és dühös csapásokkal feldarabolta a boszorkányt. Azután pedig felkeltette Hansot, és elindultak utuk folytatására.
Mentek-mendegéltek napokon át, végtagjaik már majd elfagytak, mire is elérkeztek a hegy lábához. A hegy pedig veszedelmes vala, járhatatlan ösvényekkel és vérszomjas szörnyekkel. Gretel és Hans pedig nekivágtak a hegynek, szinte vért verítékeztek, olyan nehéz volt az út. Ahogy mentek egyre felfelé, egy barlanghoz értek. Mivel az éjszaka már igencsak közeledett, úgy döntöttek, meghúzzák magukat ott. Alighogy beléptek, mély morgást hallottak. Megrémültek a hangra, ám mielőtt kimehettek volna, megjelent egy igen rusnya szörny. Hatalmas villámló szemei voltak és halálos karmai, és egész lényéből a pusztulás bűze áradt. "Halál rátok - szólt a szörny -, kik betettétek ide lábatok." Hatalmas félelem fogta el erre Gretelt és Hansot, ám Hansban volt annyi lélekjelenlét, hogy előkapja a baltát, amit még a boszorkánytól hoztak el, és rátámadt a szörnyre. Nagy harc és küzdelem után Hans legyőzte a szörnyet, kinek rút teste a baltacsapásokra úgy mállott szét, mint a hathetes rothadt sütőtök. Ezek után Gretel és Hans folytatta útját. Sokáig mentek, már erőtartalékaik végénél jártak, mikoris végre valahára felértek a hegy csúcsára. Ottan pedig hatalmas erődítmény állott, nagy áthatolhatatlan falakkal körülvéve, és az egészet balsejtelmes légkör vette körül. Gretel és Hans visszahőkölt az épület láttán, de nem adták fel. Tanakodtak hosszasan, hogyan is lehetne bejutni, mikoris, valaki megszólalt a hátuk mögött. "Mi járatban vagytok erre, vándorok? - szólalt egy furcsa manó - Miért keresitek magatok fejére a bajt? Hisz nem tudjátok, hogy itt maga a Gonosz lakik?" - "Apámat szeretném visszakapni." - mondta Gretel, és ezzel töviről hegyire elmesélte történetét. A manó pedig megszánta őket, és így szólt: "Tudok egy utat az erődbe. Minden éjjel pontosan éjfélkor, mikor őrségváltás van, meggyengül az erődöt védő varázslat ereje. Ekkor kell bemennetek. De vigyázat, ha nem juttok be öt percen belül, halál fiai vagytok. Ím, nektek adom láthatatlanná tévő köpenyemet, hogy segítségetekre legyen." Gretel és Hans pedig elvette a köpenyt és hálásan megköszönték a manónak a segítséget.
Eljött az éjfél, és Gretel és Hans ott rejtőzködött a kapu közelében, és várták a megfelelő pillanatot. Hamarosan az őrök visszavonultak, hogy helyet adjanak a váltásnak. Gretel és Hans gyorsan magára kapta láthatatlanná tévő köpönyegét, és elindult a kapu felé. Ám Gretel sietségében megbotlott egy bokor ágában, és már nem ért oda időben a kapuhoz. Gretelt nagy szomorúság fogta el, ám ekkor a semmiből egyszer csak felbukkant a manó. "Látom, nem voltatok elég gyorsak - szólt - de kaptok még egy esélyt. Itt ez a furulya, amit ha megfújtok, olyan andalító dallamot játszik, hogy kik hallják, rögvest elaludnak. Játsszatok egy dalt az őröknek, és mikor elaludtak, vágjátok le fejüket, és vérükkel kenjétek be a kaput, fejüket pedig dobjátok a vízárokba!" Gretel és Hans pedig elvették a furulyát, és úgy tettek, ahogy a manó meghagyta. Mihelyst véres kezeikkel megérintették a kaput, az feltárult előttük, és ők bementek rajta. Bementek az erődbe, melyben kacskaringós folyosók labirintusa volt. Gretel és Hans először tanácstalanul állt, mert nem tudták, merre induljanak, ám Gretelben egyre erősödött egy belső hívó hang, ami megmondta, merre menjen. A hangot követve egy nagy szobába jutottak, aminek belsejében egy hatalmas medence volt, melynek vize vérvörös volt. Nem is víz volt az, hanem vér, és emberi testrészek úszkáltak benne. Gretel egyszer csak apja fejére ismert. Megkereste többi testrészét, és összevarrta őket gondos munkával. Ám még mindig nem tudta, apja lelke hol van. Ahogy gondolkodott, mintha apja hangját hallotta volna. "Gretel, Gretel..." - suttogta Gretel fülében a hang. "Gretel, engedj ki - folytatta a hang - itt vagyok a palackban." És ahogy Gretel feltekintett valóban meglátott egy palackot. Le is vette, és kinyitotta, és kiszállt belőle apja lelke. "Gretel - szólt az apa - add vissza az életemet!" És Gretel tudta, mit kell tennie. Előkapta kését, és szíven szúrta vőlegényét, aki rögtön meg is halt. És ekkor apja feltámadt. "Köszönöm, lányom - mondta az apa - És amiért ilyen áldozatkész voltál értem, visszaadom kedvesed életét." És erre Hans is feltámadt. Megörültek mindhárman, és egymást ölelgetve örvendeztek. Ezután hazamentek, Gretel és Hans nagy lakodalmat tartott, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése