2010. november 14., vasárnap

Az aranyfonalas lány


Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, valamelyik királyságban élt egy asszony és annak leánya. A lány nem volt különösebben szép vagy eszes vagy szorgos, sőt kifejezetten lusta és semmirekellő teremtés volt. Anyjának főtt is sokat a feje miatta, és egyfolytában így pörölt vele: "Te mihaszna teremtés! Csak élsz itt az én nyakamon, nem veszem semmi hasznod, a házimunkában nem segítesz, egész nap csak henyélsz! Ha legalább szép lennél, hogy jól kiházasíthassalak valami gazdag nemesúrhoz, aki majd eltart! Áh, de sajnos megboldogult apád génjeit örökölted, és nekem meg nincs pénzem plasztikai sebészre!" És így tovább. A szomszédok pediglen hallották, hogy az asszony mindennap hosszasan kiabál lányával, és kíváncsiak lettek, mi a negy veszekedés oka. Meg is kérdezték hát az asszonyt, aki nem merte nekik bevallani, hogy lánya mennyire lusta, nehogy rosszabb legyen az imidzse, ezért ezt felelte: "Ó hát az én lányom egy borzalmas teremtés! Éjt nappallá téve ül a rokkánál, és csak fon, és fon! Nem lehet őt eltántorítani onnan! Már minden mozdítható dolgot a házban megfont aranyfonálnak!" Ezen pedig elcsodálkoztak a szomszédok, és gyorsan el is pletykálták a dolgot a többieknek. És a pletyka annyira szárnyra kapott, hogy még a király fülébe is eljutott. Ő pedig akkoriban épp jó munkásembereket keresett gyárába, mivel a szomszédos országgal vívott háborúja miatt elküldte az ország összes legényét harcolni, beleértve az ipari munkásokat is. A gyárban a termelés emiatt pedig hanyatlásnak indult, ami súlyos probléma volt lévén, hogy a királyság az aranyfonálexportból élt. El is küldte hát embereit ezért a híres szorgoskezű lányért, hogy beállíthassa a gyárba dolgozni. Az emberek pedig el is mentek az asszony házához, és így szóltak a lányhoz: "Te leány, a király küldött érted minket." "Van rendes nevem is, - vágta rá rögtön a lány - mégpedig Gerhild!" "Ah, még szemtelen is! - sóhajtott magában erre az asszony - És mondják, mit akar a király az én egy szem lányomtól?" "Fogytán van a munkaerő a gyárban, - felelte az egyik szolga - Gerhildről pedig úgy hírlik, jók a termelési mutatói. Elvisszük, hogy ezentúl a király gyárában fonja az aranyfonalat." Megrémült erre az asszony, hisz tudta, hogy Gerhild életében még egyszer sem fogott kezébe rokkát, és így egy milliméternyi fonalat nem fog tudni előállítani. Ám a király parancsával nem lehetett ellenkezni, így nehéz szívvel ugyan, de elengedte lányát. A szolgák pedig tüstént el is vitték, és még aznap be is állították dolgozni.
A gyárban pedig rengeteg rokka és előttük rengeteg szorgoskezű leány volt. Egyszer csak megjelent egy szigorú ábrázatú ember, a termelési vezető, és így szólt a munkáslányokhoz: "A napi kvóta ötvenezer gombolyag. Aki ezt nem teljesíti, az halál fia." Megrémült ezekre a szavakra Gerhild, hisz nem tudta, hogy kell fonalat fonni, így esélytelen volt, hogy teljesítse a kitűzött mennyiséget. Rögtön bánatnak adta a fejét, és magában pityergett, hisz még nem akart megválni fiatal életétől. Ám ekkor megszólította egy hang: "Miért sírsz, te lány?" És mikor Gerhild odapillantott, egy furcsa manót látott maga mellett álldogálni. "Ó manó, - mondta Gerhild - hát hogyne sírnék, mikor még ennek a napnak a végén halál fia leszek? Hisz nem tudok én egy nap alatt ötvenezer gombolyag aranyfonalat elkészíteni! Soha életemben még nem fontam!" "Egyet se félj, majd én segítek neked." - mondta a manó, és azzal odaült a rokkához, és három óra alatt megfont hatvanezer gombolyagnyi fonalat. Nagyon megörült erre Gerhild, hisz így nem kellett halálbüntetéstől tartania. És mikor a nap végén a termelési vezető meglátta, mennyi fonalat készített, elismerően így szólt: "Lám, igazak a pletykák, tényleg rendkívüli munkaerő vagy." És később el is mondta a királynak, hogy Gerhild milyen jól dolgozik. A király erre másnap odament Gerhildhez, és egy terembe vezette. "Nézd, - szólt a király - ez a terem tele van a legkorszerűbb felszerelésekkel. Ha egy nap alatt megfonsz nekem százezer gombolyagnyi fonalat, jutalomban részesülsz. Viszont ha nem, halál fia vagy." És ezzel magára is hagyta a lányt. Gerhild pedigg roppantmód elkeseredett, hisz lehetetlennek tartotta, hogy teljesítse ezt a mennyiséget. Ám ekkor megjelent a manó, aki az előző nap is segített neki. "Miért sírsz, Gerhild?" - kérdezte a lányt. "Ó, kedves manó, - szólt erre Gerhild - a király megparancsolta, hogy még ma fonjak meg százezer gombolyagnyi fonalat, és ha nem teszem meg, halált mér szegény fejemre!" "Ne aggódj, Gerhild, majd én segítek." - mondta a manó, és azzal oda is ült a rokkához, és négy óra alatt megfont százötvenezer gombolyagnyi fonalat. Mikor pedig a nap végén a király eljött megnézni, hogy teljesített Gerhild, teljesen elámult a megtermelt mennyiség láttán. A lány pedig örült, hogy megint sikerült megúsznia a halálbüntetést. Másnap is eljött hozzá a király, és egy másik terembe vezette. Ott pedig így szólt: "Nézd, ebben a teremben még korszerűbb felszerelések vannak. Ha egy nap alatt megfonsz nekem kétszázezer gombolyagnyi fonalat, feleségül veszlek. De ha nem, akkor halál reád." És ezzel ott is hagyta a kétségbeesett leányt. Az pedig rögtön el is kezdett zokogni, hisz már biztosra vette, hogy elérkezett halálának napja. Ám ekkor feltűnt a segítőkész manó. "Miért sírsz már megint?" - kérdezte. "Ó, kedves manó, a király megparancsolta, hogy még ma fonjak kétszázezer gombolyagnyi fonalat, és ha nem teszem meg, fejemet veszi!" "Segíthetek neked megint. - szólt a manó - Ám tudnod kell, hogy nem dolgozom ingyen. Eddigi munkámért fizetséget várok." "Ó, manó, megadok bármit. - felelte Gerhild - Ha meglesz a kétszázezer gombolyag, a király feleségül vesz, és szabad hozzáférésem lesz a kincstárhoz." "Nekem nem holmi hitvány arany kell, - mondta erre manó - az elsőszülött fiadat akarom." Gerhild pedig belement az üzletbe, hisz élete megmentéséért bármibe beleegyezett volna. A manó pedig odaült a rokkához, és öt óra alatt meg is font háromszázezer gombolyagnyi fonalat. Amikor pedig a király eljött megnézni a napi termelést, elcsodálkozott a mennyiségen, és rögtön feleségül is kérte Gerhildet. Hetedhét országra szóló lakodalmat tartottak, melyen minden fontos személy jelen volt.
Eltelt egy év, és Gerhild fiúgyermeknek adott életet. Lett erre nagy öröm az udvarban. Gerhild már rég el is felejtette a manónak tett ígéretét, ám az egy napon megjelent. "A fizetségemért jöttem." - szólt Gerhildhez. A lánynak erre persze rögtön eszébe jutott minden, és halálos rémület lett rajta úrrá, mert fiát igencsak szerette, és nem vált meg volna tőle semmiféleképp. El is kezdett alkudozni: "Ó, manó, kérlek, ne vedd el tőlem egyetlen fiamat! Odaadok neked bármit, aranyat, gyémántot, földet, csak kérlek, had maradjon velem drága gyermekem!" "Ne alkudozz itt, asszony, - szólt a manó - az ígéret szép szó, ha betartják, úgy jó. Meg amúgy is már áthívtam a barátaimat vacsorára, már forr a víz, már csak a gyerek hiányzik bele." Megrémült ezekre a szavakra Gerhild. "Te meg akarod enni az én gyermekem?" - kérdezte. "Még szép! - felelte a manó - A gyerekek húsa a legomlósabb." "Kérlek, manó, nem tarthatnám meg mégis valahogy a gyermekem? - kérdezte Gerhild - Az emberhús fogyasztása amúgy sem egészséges!" "Talán meghagyom a gyermeked. - mondta a manó - Ha három napon belül kitalálod, hogy hívnak, megtarthatod." Fellelkesült erre Gerhild, és rögtön találgatni kezdett. "Hans?" Egy fejrázást kapott válaszul. "Eugen?" "Nem." "Karl?" "Nem." "Otto?" "Nem." "Gottfried?" "Nem." "Kunibert?" "Nem talált. Én most elmegyek. Holnap visszajövök." - mondta a manó, és ezzel el is tűnt. Gerhild pedig elkezdte lázasan törni a fejét, és megparancsolta az udvari szolgáknak, hogy gyűjtsenek össze annyi férfinevet, amennyit csak tudnak. Másnap visszajött a manó, és Gerhild azonnal elkezdett találgatni. "Luitger?" "Johann?" "Wilhelm?" "Meinhard?" "Ortwin?" De hiába sorolt fel vagy kétszáz nevet, egyik sem talált. Másnap külföldi nevekkel próbálkozott. "Janne?" "Vitalij?" "Uros?" "Giovanni?" "Ricardo?" "Zdzislaw?" "Harry?" "Olaf?" "Étienne?" "Haasje-Arends?" "Demas?" "Amílcar?" "Ahmed?" "Kim?" "Masatake?" És így tovább, de még mindig nem sikerült kitalálnia a manó nevét. Végső elkeseredettségében Gerhild magándetektívhez fordult, hátha az kiderít valamit. Az pedig nyomozásba kezdett, és este, mikor épp az erdőben járt, ezt hallotta. "Ha holnap sem sikerül a királynénak kitalálnia, mi a nevem, enyém lesz a gyermeke. Már pedig nem fogja kitalálni, hogy engem Juan Pablo Fernando José Alejandro Jorge Jesus Carlos Andres Enrique Paolo Santiago Perez Sanchez Gonzalez Alvarez Guerrero Delgado Garcia Herrera Martinez Romero Ortega de Lugonak hívnak!" És ezzel örömtáncot lejtett. A detektív pedig vitte azonnal a hírt a királynénak, aki erre nagyon megörült. Másnap pedig mikor a manó megjelent, ezt mondta: "A neved Juan Pablo Fernando José Alejandro Jorge Jesus Carlos Andres Enrique Paolo Santiago Perez Sanchez Gonzalez Alvarez Guerrero Delgado Garcia Herrera Martinez Romero Ortega de Lugo!" "Ezt meg hogy találtad ki?!" - kérdezte ingerülten a manó. Attól, hogy Gerhild kitalálta a nevét, aztán olyannira dühös lett, hogy felrobbantak az erei, és azon nyomban meghalt. Gerhild pedig boldog volt, mert megtarthatta a fiát.
Telt-múlt az idő, a király és a királyné boldogan éltek egy szem fiúkkal, ám egyszercsak hatalmas járványhullám rázta meg az országot. Szinte mindenki áldozatul esett a gonosz kórnak, kivéve persze a királyi családot, akinek volt pénze megfelelő orvosi ellátásra és gyógyszerekre. Ennek eredményeképp azonban a gyári munkások nagyrésze is megbetegedett, és a kevés megmaradt fonóasszony pedig nem tudta előállítani a kellő mennyiséget. Emiatt pedig jelentősen lecsökkent a királyság bevétele, és a totális csőd fenyegette az országot. Ezen sokat aggodalmaskodott a király, nem tudta, mi tévő lehetne. Ám egyszer csak támadt egy ötlete, és feleségéhez fordult. "Drága feleségem, - kezdte - a hitelezők a nyakunkon vannak, bevételünk szinte semmi, és nem tudjuk fizetni az államadósságot. De te talán tudnál segíteni. Hisz annak idején száz ember helyett is termeltél a gyárban! Ha sikerül egy kicsit fellendíteni a termelést, megmenekülhetünk a bajtól!" Ezekre a szavakra Gerhild nagyon megrémült, hisz még mindig nem tanult meg fonni, és még a manó sem élt, hogy elvégezze helyette a munkát. "Ó, drága férjuram, - mondta ő - tudod, hogy minden vágyam segíteni rajtad, de attól tartok, hogy a kényelemben eltöltött évek alatt kezeim elszoktak a fonástól." "Nem baj, ha kicsit alacsonyabbak a termelési mutatóid, - felelte erre a király - így is felérnél vagy ötven munkással." "Ó, de én egészen attól tartok, hogy elfelejtettem, hogyan kell fonni." - szólt így Gerhild. "Ugyan, a fonást nem lehet elfelejteni. - mondta a király - Olyan, mint a biciklizés." "De én igazából soha nem is tudtam fonni!" - fakadt ki erre Gerhild. "Miket beszélsz, hisz mennyi gombolyag fonalat gyártottál le régebben!" - mondta erre a király. "Azokat igazából egy manó készítette el helyettem." - vallotta be Gerhild. "Micsoda?! - kérdezte dühösen a király - Ezek szerint te átvertél engem?!" "Nem akartam ezt tenni. - mentegetőzött az asszony - De az életem volt a tét." "Hazug némber! - kiáltotta a király - Menj, ne is kerülj többet a szemem elé! Örülj, hogy ezért nem veszem a fejedet!" A királyné pedig azonnal el is futott a palotából. Sokáig mendegélt céltalanul bolyongva, hisz nem tudta, hol húzhatná meg magát. Anyja rég meghalt, és rozoga kis kunyhója az enyészet martaléka lett. Rokona, barátja nem volt a városban, és amúgy sem tervezte, hogy hosszasan fog ott időzni, mert nem akarta megkockáztatni, hogy a király emberei megtalálják, ha esetleg őfelsége meggondolná magát. Estére a város határánál lévő erdőbe ért, ami igencsak vészjósló hely volt, főleg egy ilyen védtelen teremtés számára, mint Gerhild. Ahogy ment-mendegélt, elért egy kis tisztás közepén álló kunyhóhoz, melynek belsejéből fény szűrődött ki. Abban a reményben, hogy a házat jó emberek lakják, bekopogott. Erre egy meglehetősen öreg asszony nyitott ajtót. "Öreganyám, - szólt Gerhild - szegény vándor vagyok. Mondja, el tudna-e szállásolni engem erre az éjszakára?" "Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál. - mondta az asszony - Kerülj beljebb, akad itt még egy hely." Gerhild pedig belépett a kunyhóba, az öregasszony pedig rögvest meg is kínálta friss cipóval és borral. Gerhild pedig örült, hogy ilyen jószívű asszonyra talált. Miután megvacsorázott, rögtön mély álomba szenderült, ugyanis az öregasszony, aki koránt sem volt olyan jóságos, mint ahogy azt Gerhild hitte, altatót csempészett a borba. Fiával együtt ugyanis a helyi emberkereskedő maffia működtetője volt, és azonnal meglátta a jó üzleti lehetőséget a fiatal lányban. Rögvest el is vitték az egyik szomszédos királyságba, ahol eladták egy jómódú nemesembernek szolgaként. Gerhildből így libapásztorlány lett. Igencsak keserű sorsa volt. Gazdái rosszul bántak vele, éheztették, alkalomadtán meg is kínozták. Ám Gerhild nem tudott hova menekülni, és így lassan belenyugodott sorsába. Egyik nap a mezőn üldögélt, és miközben fél szemmel a libákat figyelte, hosszú aranyszínű haját fésülgette, mikor is egy játékos szellő kikapta kezéből a fésűt, és egy öreg, odvas fához repítette. Gerhild pedig szaladt a fésűje után. Mikor lehajolt, hogy felvegye, egy hang megszólította: "Gerhild!" "Ki az? - kérdezte rémüten Gerhild - Ki beszél?" "Gerhild! - hallatszott újra a hang - Én vagyok az erdő szelleme. Segíteni szeretnék rajtad." "Ó, kedves szellem, hálás lennék a segítségedért." - mondta a lány, és lelki szemei előtt már a szabadság és egy jobb sors lebegett. "Mondd csak, Gerhild - kezdte a szellem - Nem szeretnél bosszút állni a férjeden?" "Hát tény és való, hogy haragszom rá. - mondta Gerhild - Önző, arrogáns alak, akit csak a termelési mutatók érdekelnek. Képes volt engem annakidején kényszermunkára fogni, és még neki állt feljebb! Viszont a bosszú nem az én műfajom, és mégis csak a gyermekem apja." "De Gerhild, -szólt a hang - borzalmasan bánt veled.És amíg te itt sínylődsz rabszolgasorban, ő boldogan él az új feleségével." Erre a mondatra a lány felkapta a fejét, hisz rabszolgaként nem volt hozzáférése a különféle médiumokhoz, és a hír sokként érte. "Képes volt máris új nőt találni?! - kérdezte dühösen - Mostohaanyát hozott haza gyermekünknek?!" "És még milyen mostohaanyát! - mondta a szellem - Velejéig gonosz teremtés. Csak kihasználja a királyt, fiaddal pedig rettenetesen bánik. Ha tudnád, miket kell elszenvednie szegény párának!" "A fiam szenved? - kérdezte Gerhild könnybe lábadt szemmel - Bertram pedig ezt hagyja?! Ó mondd, szellem, hogyan állhatnék bosszút?" "Egyszerűen: öld meg az új feleségével együtt!" - felelte a szellem. "Mégis hogyan?" - kérdezte a lány. "Majd én segítek. - felelte a szellem - Álcát bocsátok rád, aminek következtében mindenki egyszerű szállítómunkásnak néz majd. Így könnyűszerrel be tudsz jutni a palotába. Ha megtalálod a királyt és feleségét, akkor fogod ezt az üvegcsét, mely szörnyű halált hozó szert tartalmaz, és tartalmát rájuk öntöd." Ezzel a szellem a lány kezébe ejtett egy kicsiny kis fiolát, mely tényleg halálos szert tartalmazott: dihidrogén-szulfátot, ismertebb nevén kénsavat. "Most pedig rád bocsátom az álcát." - mondta a szellem, és Gerhild érezte, ahogy könnyű varázslat öleli körbe, mint egyfajta lepel. Mikor megnézte magát a közeli tó vizének tükrében, egy ismeretlen ember képe nézett vissza rá. "Köszönöm, szellem, a segítségedet." - mondta Gerhild. "Szívesen. - érkezett a felelet - Már amúgy is régóta szeretném holtan látni a királyt. Sokszor tett rossz fát a tűzre - és ezt értheted szó szerint is." A lány pedig ezek után elindult. Hosszú volt az út a palotáig, és nem kevésbé veszélyes. Ám Gerhildet hajtotta előre a benne forrongó bosszúvágy, és az, hogy fiát végre megszabadíthassa szenvedéseitől.
Végül is megérkezett a palotához. Az őrök könnyen beengedték, mert azt hitték, hogy szállítómunkás, aki épp az aranygyapjú szállítmányt hozza. Gerhild pedig azonnal a király és új felesége keresésére indult. Hamar meg is találta őket az egyik szobában. "Mit keresel itt, te munkás?" - kérdezte a király, amint meglátta Gerhildet - Ez itt magánterület." "Hát meg sem ismered régi asszonyodat?" - kérdezte a lány. "Miket beszélsz, te, ember? - kérdezte a király értetlenül, hisz az álca alatt nem ismert Gerhildre - Nem is láttalak soha. Tán őrült kór pusztítja elmédet?" "Nem vagyok őrült - hangzott a válasz - Gerhild vagyok, és azért jöttem, hogy bosszút álljak mindenért!" "Gerhild? - kérdezte döbbenten a király - De megváltoztál!" "Ütött az utolsó órád!" - mondta Gerhild, és leöntötte férjét a halálos szerrel, amit az erdei szellemtől kapott. "Mit tettél, te alávaló némber?!" - kiáltotta az új feleség. "Csak azt kapta, amit megérdemelt. - felelte Gerhild - És mindjárt te is ezt fogod." És ezzel az új királynét is megölte. "Jó munkát végeztél, Gerhild." - szólt egy hang, és mikor Gerhild felnézett, az erdő szellemét látta maga előtt. "Már épp ideje volt, hogy Bertram meghaljon. Pökhendi egy alak volt, és nem tisztelte a fákat." "De mondd, szellem, - szólt a lány - most hogyan tovább?" "Megmondom, - hangzott a válasz - Tartunk egy sajtókonferenciát, melyben tudatjuk az országgal, hogy a király és a királyné egy támadás következtében meghaltak, melyet minden bizonyíték szerint az egyik anarchista okkult tudományokkal foglalkozó társaság egy tagja mért rájuk. A trón örököse természetesen a fiad, mint egyetlen utód, és mivel még kiskorú, te, mint hivatalos gondviselője, gyakorlod az ország kormányzását egészen addig, míg fel nem nő." "Jól hangzik. - mondta Gerhild - Ó, szellem, köszönöm a segítségedet, mondd, mivel hálálhatnám meg?" "Ültess szilvafákat a birtokodon, mert azokat szeretem." - hangzott a felelet. És Gerhild így is tett.
Telt-múlt az idő, Gerhild békében éldegélt egy szem fiával. A nép szerette, mint kormányzót, főleg mivel innovatív ötleteivel sikerült jelentős mértékben fellendítenie az aranyfonalexportot, és mivel így a gazdaság gyorsan szárnyalni kezdett, az életszínvonal is megemelkedett. Az emberek úgy gondolták, hogy Gerhild sokkal jobb vezetője az országnak, mint férje volt, és ezért nem is nagyon bánták, hogy a szóban forgó illető meghalt. Csak egy valakinek hiányzott a megboldogult király, mégpedig Ansgarnak, a fiának. Sokszor, mikor anyja esti mesét olvasni jött a szobájába, így szólt: "Anya, annyira hiányzik apu!" És a királyné erre mindig azt mondta: "Tudom, kincsem, de apád most nagyon jó helyen van. Majd valamikor mi is utánamegyünk." "És ez mikor lesz?" - hangzott erre mindig a kérdés." "Azt még nem tudni." - szólt így a felelet. Ilyenkor pedig a királyné mindig némi szomorúságot érzett, hogy fiának ilyen bánatot kellett okoznia, és az is felötlött benne, hogy talán mégsem volt helyes döntés megölni a királyt. Ám a kétségeket mindig próbálta elhessegetni. Ám egy nap kétségeinek igazolójaként megszólalt egy hang: "Gerhild, mit tettél? Nem kellett volna megölnöd Bertramot!" "Ki vagy te?" - kérdezte ijedten Gerhild. "Én a Holdtündér vagyok." - hangzott a válasz. "És mit keresel itt?" - kérdezte a királyné. "Csak meg akarom mondani, hogy rosszul cselekedtél. Hagytad, hogy az álnok erdőszellem szavai megmérgezzék lelkedet, és nemcsak gyilkossá lettél, de még fiadat is megfosztottad apjától!" "Ennek így kellett történnie. - mondta Gerhild - Bertram rossz ember volt, és amúgy sem volt jó apa. Hisz milyen fertelmes mostohaanyát hozott haza drága fiamnak!" "Hogy ítélkezhetsz Bertram felett, mikor te sem vagy jobb nála? - kérdezte a tündér - Emlékezz csak, képes voltál fiadat felajánlani néhány gombolyag aranyfonalért!" "Meggondolatlan voltam! - szólt a királyné - És az életem volt a tét! És amúgy is jóvátettem a hibámat" "Nos, ezt a hibádat is jóvá kéne tenned." - mondta a tündér."És mégis hogyan?" - kérdezte Gerhild. "Azt találd ki te magad!" - hangzott a válasz. "Tessék?! - rökönyödött meg a királyné - Ezt értsem úgy, hogy nem segítesz?! De hát neked segítened kell!" "Mégis miért kéne?" - kérdezte a tündér. "Mert te tündér vagy! Ez munkaköri kötelességed!" "Hát most kénytelen leszel egyedül boldogulni. - szólt a tündér - Sok szerencsét!" És ezzel el is tűnt.
Gerhild pedig hiába törte a fejét, nem tudott rájönni, hogyan is hozhatná vissza férjét a holtak világából, hogy ezzel jóvátegye hibáját. Így gondolt egyet, és útnak indult, hátha valahol talál olyan embert, aki tud segíteni neki. Ahogy ment-mendegélt, egy erdőbe érkezett, ott köszöntött rá az éjszaka. Úgy döntött, megpihen az egyik fa tövében. Ahogy ott üldögélt, sustorgást hallott az egyik bokor felől. "Senki nem tudja rajtam kívül, és ne is mondd el senkinek, - hangzott egy férfihang - hogy a közelben lévő hegyben van egy kicsiny barlang, abban meg tisztavizű forrás, és aki a forrásnak vizéből iszik, érteni fogja az állatok beszédét." Gerhild úgy vélte, ez hasznos információ, és elhatározta, hogy reggel utána is jár a dolognak. Mihelyst felkelt a nap, el is indult, hogy megkeresse azt a barlangot és benne a forrást.Némi kerresgélés után meg is találta. Nagyokat kortyolt a forrás vizéből, és mihelyst kilépett a barlangból, észrevette, hogy tényleg érti a körülötte lévő állatok beszédét. Ezután továbbindult. Egy idő után egy tó partjához érkezett. A nagy járkálásban igencsak elfáradt, ezért úgy döntött, megpihen egy kicsit. Ahogy ott üldögélt, hallotta, hogy két vadkacsa beszélget mellette. "Képzeld, mit hallottam! - szólt az egyik - Azt mondják, hogy a szomszéd faluban van egy bokor, melynek levelei színaranyból vannak. Ha valaki szakajt annak terméséből, azzal képes lesz feltámasztani a halottakat!" Megörült Gerhild ennek a hírnek, és rögtön útnak is indult, hogy megkeresse azt a bizonyos bokrot. Egy napi járás után meg is érkezett a szomszéd faluba, ahol némi kérdezősködés után meg is lelte az aranylevelű bokrot. Gyorsan le is szakított egy bogyót róla, és indult is tovább, hogy feltámassza férjét. Hosszú napokba telt, mire visszaérkezett királyságába. Gerhild rögtön fel is kereste férje sírját. Szolgáival felásatta a földet, hogy kiszedjék az egykori király tetemét, ám a díszes koporsóban nem találtak semmit. "Mégis hogy lehet ez? - kérdezte Gerhild - Ki az az alávaló teremtés, aki magával ragadta férjem holttestét?" "Minden bizonnyal az erdőszellem volt az. - szólt egy hang - Az a bosszúálló teremtés...!" "Holdtündér! - kiáltott fel meglepetten Gerhild - Hogyhogy itt vagy? Nem úgy volt, hogy nem segítesz?" "Meggondoltam magam. - szólt a tündér - Jegyezd meg jól, amit most mondok, mert csak egyszer fogod hallani. Régóta tudomásunk van róla, hogy az erdőszellem kapcsolatban áll az alvilág képviselőivel. Így tudta könnyűszerrel elrabolni férjed holttestét. Ezen kívül valószínűleg a lelkét is elragadta az elíziumi mezőkről, hogy az idők végezetéig kínban tartsa." "De miért tette ezt?" - kérdezte Gerhild. "Mert a férjed régen kivágta a kedvenc fáit, és azóta nagyon haragszik rá." - hangzott a felelet. "És hogy tudnám kiszabadítani férjem az erdőszellem fogságából?" - kérdezte a királyné. "Megmondom, mit kell tenned. - mondta a tündér - Keresd meg a Fekete-erdőt, ez a szellem székhelye. Ott van egy égigérő szilvafa. A szellem abban lakozik, és valószínűleg férjed lelkét és testét is ott tartja. Nem lesz könnyű feljutnod a szilvafa tetejére, mert ocsmány szörnyek őrzik. Az erdőszellem minden nap éjféltájt tér nyugovóra, ez a legalkalmasabb időpont a férjed visszalopására. Járj sikerrel, Gerhild!" És ezután a tündér el is tűnt. Gerhild pedig el is indult, hogy megkeresse az erdőszellemet. Hosszú időbe telt, mire megtalálta a Fekete-erdőt, és azon belül az égigérő szilvafát, de végül sikerült neki. Látta, hogy a fa körül ocsmány szörnyek állnak őrt. Hirtelen elbizonytalanodott, és nem tudta, mi tévő legyen. Ám aztán meghallotta, ahogy beszélgettek. "Annyira szeretem az altatódalokat! - mondta az egyik - Amint meghallok egyet, rögtön mély, nyugodt álomba zuhanok." "Én is szeretem őket. - szólt egy másik - Anyám régen mindig énekelt nekem. Hogy mennyire hiányzik!" "Ne is mondjátok, - csatlakozott be a harmadik - nekem Brahms bölcsődala a kedvencem." Gerhild ekkor sajnálta igazán, hogy régebben nem járt énekórákra. Ám gondolta, tesz egy próbát, és mindjárt fel is hangzott bátortalan hangja, ahogy egy régi dallamot próbált meg énekelni. "Csendes álmot, jó éjt..." Gerhild be sem fejezte az első versszakot, az őrök máris mély álomba estek. Ő pedig gyorsan felmászott az égigérő szilvafára. Örömmel konstatálta, hogy éjfél körül jár az idő, így az erdőszellem már nyugovóra tért. Ahogy felért a szilvafa tetejére, némi keresgélés után meg is találta férje holttestét. Ekkor elővette a csodatévő bogyót, amit még előző útja során talált, és férje szájába tette. Az pedig ettől rögtön feltámadt. "Gerhild! - szólt meglepetten a király - Mit keresel itt?" "Jöttem feltámasztani téged." - hangzott a válasz. "De hát te öltél meg!" - mondta a király. "Megbántam bűneimet." - felelte erre Gerhild. "Ami azt illeti, én is megbántam sok dolgot. - szólt a király - Sajnálom, ahogyan régebben viselkedtem veled. Hiba volt téged csak azért elüldöznöm, mert nem tudtál fonni. Rájöttem, hogy az ember nem csak termelési mutatókból áll. Mondd, megbocsátasz?" "Ó, Bertram! - kiáltott fel Gerhild - Ha tudnád, milyen régóta szeretném ezt hallani!" A király és a királyné tehát kibékültek, és együtt tértek haza a királyságba fiuk nagy örömére. Azóta is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

2010. augusztus 10., kedd

Órai szösszenet


Órai feladatra született rövid kis iromány eredeti olasz verzióban és magyar (szabad)fordításban.

Il bambino dal fuoco

C’era una volta un re e una regina. Erano tristi perché non avevano figli.
Una volta la regina sedeva davanti al caminetto e guardava il fuoco e disse: “Perché non ho figli? Vorrei il bambino come il fuoco!” E poi un anno dopo ebbe un bambino dal fuoco. Questo bambino era molto importante per la regina el il re perché era il loro principe unico.
Un giorno il principe giocava nel giardino quando vide un serpente sull’albero. E il serpente lo mordé e il principe si addormentò per lungo. E la regina e il re non sapevano come svegliarlo. Quindi andarono in città per cercare una soluzione e anche visitarono la fata del sole. Lei gli disse che dovevano trovarle un anello speciale. La regina e il re cominciarono a cercarlo, il re comprò degli occhiali speciali per meglio cercare. Finalmente trovarono l’anello e la portarono alla fata che gli disse la soluzione: dovevano uccidere il serpente e poi dovevano dare il suo sangue al bambino per svegliarlo. E la regina e il re lo fecero e il bambino si svegliò. E vissero felici e contenti.

A tűzből jött gyermek

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy király és egy királyné. Nagyon boldogtalanok voltak, mivel nem volt gyermekük.
Egyszer a királyné a kandalló előtt üldögélt, és a lángokat nézte, mikor is megszólalt: „Miért nincs gyermekem? Bárcsak lenne egy fiacskám, hasonlatos a lánghoz!” És egy év múlva gyermeke lett, ki a lángokból lépett ki. Ez a gyermek lett a király és a királyné szeme fénye, hisz ő volt az egyetlen hercegük.
Egy nap a herceg a kertben játszadozott, mikor meglátott egy kígyót a fán. A kígyó megmarta őt, és a herceg hosszan tartó álomba esett. És a király és a királyné nem tudták, hogyan ébresszék fel. Így hát elmentek a városba, hátha ott megoldást találnak, és még a naptündért is meglátogatták. Ő pedig azt mondta nekik, hogy a segítségért cserébe meg kell találniuk neki egy különleges gyűrűt. A király és a királyné el is kezdték a keresést, a király még speciális szemüveget is vett, hogy segítse a kutatásban. Végül megtalálták a gyűrűt, és elvitték a tündérhez, aki megmondta nekik a megoldást: meg kell ölniük a kígyót, és vérét a gyermekkel megitatniuk, hogy felébresszék. A király és a királyné így is tettek, és a gyermek felébredt. És boldogan éltek, míg meg nem haltak.

2010. június 6., vasárnap

Adelheid


Egyszer volt hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, ott, ahol a kurtafarkú malac túr, élt egy középnemes földbirtokos és annak családja. Jómódban, szeretetben és boldogságban tengették napjaikat, ám a legkisebb leány mégsem volt teljesen elégedett vidéki életével. Egy vágy égett szívében minél inkább: világot akart látni. Ezt jó ideig nem merte megosztani családjával, nehogy hálátlannak higgyék, ám egy nap nem bírta tovább, és apja elé állt. „Édesapám, – mondta – szeretnék világot látni.” „De lányom, – szólt az apa – tudod, milyen veszélyes külhonban! Azok a barbár népek! Meg a bűnözők! Bele sem merek gondolni, mi történhetne veled, ha…” „De apám, – szólt közbe a lány – nem kell annyira féltenie, tudok vigyázni magamra. És nem tudnám elviselni annak a gondolatát, hogy úgy haljak meg, hogy nem láttam a földteke másik oldalát.” „Hát jó, lányom, legyen, ha így akarod.” – mondta az apa. Nehezen nyugodott bele, hogy lányát csak úgy eleressze messzire, de tudta, hogy a gyermekeket néha el kell engedni.
Elérkezett a leány útra indulásának napja. Mindenki szomorú volt, hogy elmegy, és könnyes arccal búcsúzkodtak. A lány anyja megvágta ujját, és három csepp vérét egy zsebkendőre csepegtette. „Vedd, lányom, ezt a kendőt, - mondta – ez távol tart majd tőled minden bajt.” Ezt a módszert amúgy egy régi könyvben olvasta. A lány pedig elvette a kendőt, és szépen eltette. Mindezek után pedig fogta magát, és elindult.
Adelheid, a szóban forgó leány, pedig rögtön meg is célozta Párizst. Még egy kifestőkönyvben látott róla egy képet, és akkor elhatározta, hogy ez lesz az első hely, amit megnéz. Meg amúgy is az utóbbi időkben az egyik legnépszerűbb turisztikai célpont lett, és ő nem akart kimaradni az aktuális divathullámokból. Tágra nyílt szemekkel itta magába a város minden csodáját, és annyira lenyűgözték a neoklasszikus épülethomlokzatok, hogy még a járdákat borító szeméthalmokat se vette észre. Órák hosszat rótta az utcákat, mire egyszer csak azt vette észre, hogy besötétedett. Gondolta, ideje lesz már nyugovóra térni, ezért el is indult, hogy megkeresse szálláshelyét. Ám a hotelben kiderült, hogy a nevére nem foglaltak szobát, és Adelheid némi gondolkodás után rájött, hogy az utazási iroda átverte. Erre dühös lett, de aztán roppant mód el is keseredett, mert nem tudta, mitévő legyen. Pénze nem volt, mert a kártyáit otthon felejtette. Azt meg persze senki fel nem ajánlotta volna neki, hogy elszállásolja estére, mert akkoriban igencsak cudar és bizalmatlan világot éltek. Adelheid elindult, és csak céltalanul rótta az utcákat. Naiv vidéki lánykaként nem tudta, hogy a nagyvárosok milyen veszélyesek éjjel egy olyan fiatal teremtésnek, mint ő. Az anyjától kapott kendő távol tartotta tőle a vészt, de aztán mégiscsak megtörtént a baj. Úgy esett ugyanis, hogy Adelheid leült a járdaszegélyre, és a fent említett kendőbe sírta bánatának könnyeit, mikor is egy rosszindulatú fuvallat felkapta a zsebkendőt, és elfújta messzire, egyenesen egy csatorna mélyére. Ez persze, mint ahogy az a mesékben lenni szokott, hatalmas balszerencse előjele volt. Ez nem is váratott sokáig magára. Történt ugyanis, hogy egy szép és fényes kocsi gördült elé, és kiszállt belőle egy nyalka legény. Adelheid, aki tündérmeséken nevelkedett, úgy gondolta, hogy aki ilyen szép járművel jár, az csakis egy jótevő herceg lehet. Meg is örült rögtön, hogy a gondviselés végre az útjába küldött valakit. A legény pedig így szólt: „Mit keresel itt kint ilyenkor éjnek idején?” „Ó, kedves ifjú, – mondta Adelheid – szörnyű dolog történt velem. Idejöttem Párizsba egyes-egyedül, nulla helyismerettel, és erre kiderült, hogy átvert az utazási iroda, és most nincs, hol meghúzzam magam éjjel.” „Gyere velem, én segítek neked.” – szólt erre a legény. Adelheid hitt neki, és tüstént be is szállt a kocsijába. Ám a legény nem jótevő herceg volt, hanem egy megátalkodott gonosztevő, konkrétan emberkereskedő, aki azonnal meglátta a remek üzleti lehetőséget a fiatal és életerős lányban. Meg sem állt Adelheiddel Ukrajnáig, ahol annak rendje és módja szerint eladta őt rabszolgának. Adelheid élete ettől kezdve merő szenvedés lett. Állandó megaláztatás, szakadatlan munka éjjel és nappal, borzalmas körülmények… egyszóval kész rémálom. Éjnek éjjelén, mikor már mindenki a házban az igazak álmát aludta, a lány kiment a kertbe, és keserves sorsát siratta. „Ó, hát ezért születtem erre a világra, - hangzott panasza – hogy gonosz emberek eltiport szolgájaként sorvadjon el fiatal életem? Nem létezik hát égi igazságszolgáltatás, mely megszabadítana engem szörnyű kínjaimtól?” És így tovább. Könnyeivel buzgón öntözte a földet, és egy mag rögtön szárba is szökkent, és nagy, erős fa nőtt belőle. Ez a fa természetesen csodatevő fa volt, hisz egy mesébe mindenféleképp kell egy ilyen, meg amúgy is a közelben lévő atomerőmű felrobbanása óta igencsak furcsán viselkedtek a növények. Adelheid pedig egy idő után mindig a csodafa tövében sírt, és ott mindig megnyugvást lelt.
Történt egyszer, hogy a király három napig tartó bálsorozatot rendezett, és elhívta az ország összes hajadon leányát, hogy fia számára így keressen menyasszonyt. Adelheid gazdájának két lánya, kik szintén hivatalosak voltak a rendezvényre, nagyon megörvendtek erre a hírre. A két lány amúgy, kiknek neve Katrina és Jolanda volt, szép arcú, karcsú, hófehér bőrű volt, de szívük telve volt gonoszsággal. Gyakran bántották szegény Adelheidet, aki csak csendben tűrt. Mikor megkapták a király meghívását, rögtön hívták is Adelheidet: „Vasald ki ruháinkat, pucold meg cipellőinket, tűzd fel a hajunkat, kapcsold be csatjainkat! A királyi palotába készülünk, kivételesen gyönyörűeknek kell lennünk!” Adelheid úgy is tett, ahogy megparancsolták neki, de nagyon szomorú lett, mert ő is szeretett volna elmenni a bálba. Ezért miután a házbéliek mind elmentek, kiment a kertbe, leült a csodafa tövébe, és sírni kezdett. „Ó, milyen szívesen mennék én is a bálba! Ehelyett meg itt kell raboskodnom, míg azok a fennhéjázó úri népek táncolnak és mulatoznak!” A fa pedig nem bírta tovább hallgatni Adelheid panaszait, és megszólalt: „Adelheid, ha annyira szeretnéd, miért nem mész el a bálba? Nincs otthon senki, nem vennék észre, hogy elmentél.” A lány erre nagyon meglepődött, mert még nem találkozott beszélő fával. De miután felocsúdott meglepetéséből, válaszolt is neki: „Ó, kedves fa, nem mehetek el én így a bálba! Hiszen nincs is megfelelő öltözékem!” Mihelyst kimondta ezeket a szavakat, a fa megrázta lombjait, és lehullajtott egy gyönyörűséges estélyi ruhát – igazi designer darabot – meg hozzáillő cipellőt. Adelheid erre rettentően megörült, fel is vette rögtön a ruhát és a cipőt, és rohant is a bálba. Ott pedig senki nem ismerte fel, mert olyan gyönyörű volt ebben az öltözékben, hogy azt hitték róla, idegenből érkezett királykisasszony. A királyfi pedig rögtön fel is kérte Adelheidet táncolni, és nem is eresztette el egész este, annyira megigézte a lány szépsége. Aztán éjfélt ütött az óra. Adelheid meg is ijedt rögtön, hogy ilyen későre jár, és rohant is volna haza, de a királyfi megállította. „Hova rohansz, szép hercegnő?” – kérdezte. „Haza kell mennem.” – felelte Adelheid. „Ugyan, biztos elnézik neked, ha maradsz még egy kicsit.” – mondta erre a királyfi. „De én rabszolga vagyok, és a gazdáim megölnek, ha megtudják, hogy kiszöktem!” – bukott ki hirtelen Adelheidből. „Kik a gazdáid?” – kérdezte a királyfi – „Majd én elintézem őket.” A királyfi ugyanis már így ismeretlenül is éktelen haragra gerjedt Adelheid gazdái iránt, amiért az ő gyönyörűséges kedvesét rabszolgasorban merték tartani. „Eberhardték.” – felelte Adelheid – „Látod azt a két hiú teremtést ott?” – kérdezte Katrinára és Jolandára mutatva, akik a terem másik végében kellették magukat – „Ők a lányaik.”
A királyfi pedig azonnal megparancsolta alattvalóinak, hogy fogják el, és börtönözzék be az Eberhardt családot. Így Adelheid megszabadult borzalmas gazdáitól. A királyfi pedig rögtön feleségül is kérte, és Adelheid igent mondott. Heted-hét országra szóló lakodalmat csaptak, és utána boldogan éltek, míg meg nem haltak.