Órai szösszenet nr. 3.

Finnóra alatt született rövid kis mese eredeti finn nyelven ill. magyar fordítással.

Koiran tapaus juhlaruokien kanssa

Olipa kerran koira, jonka nimi oli Henrik. Hä asui hyvin kiltin rouvan luona, ison kerrostalon kolmannessa kerroksessa Helsingin keskustassa.

            Eräänä päivänä rouva piti juhlaa, koska siinä päivänä oli hänen syntymäpäivänsä. Hän oli koko päivä laittamassa ruokaa vieraille. Kakku, makkara ja kana oli jo valmis, kun hän huomasi unohtaneensa ostaa leipää ja juomia. Siksi hän meni nopeasti kauppaan tehdäkseen ostoksia. Henrik jäi kotiin, yksin maukkaiden ruokien kanssa. Hän ei onnistunut vastustamaan viettelyä ja söi kaiken. Hän aloitti makkarasta ja viimeksi hän söi ison kakun. Kaikki maistui tosi hyvältä. Henrik oli iloinen ja tyytyväinen, mutta hän söi niin paljon, että hän ei voinut nousta lattialta. Kun rouva palasi, hän näki tyhjiä astioita ja koiransa lattialla. Ensin rouva tuli oikein vihaiseksi, mutta hän pelästyi, että koira voi olla sairas, ja vei Henrikin eläinlääkärin luokse. Onneksi koiralla ei ollut mitään ongelmaa ja juhlakin pidettiin, mutta ilman lihaa ja kakkua.

            Sen pituinen se.

A kutya esete az ünnepi ételekkel

                Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kutya, kinek neve Henrik volt. Egy nagyon rendes asszonynál élt egy nagy emeletes ház harmadik emeletén, Helsinki központjában.

            Egy napon az asszony ünnepséget tartott, mert aznap volt a születésnapja. Egész nap csak főzte az ételeket a vendégek számára. A torta, a kolbász és a csirke már készen voltak, mikor észrevette, hogy elfelejtett kenyeret és innivalót venni, így gyorsan elrohant a boltba bevásárolni. Henrik otthon maradt, egyedül a sok finom étekkel. Nem sikerült ellenállnia a kísértésnek, és megevett mindent. A kolbásszal kezdte, és végezetül a nagy tortát falta fel. Minden igazán ízletes volt. Henrik boldog és elégedett volt, de annyira sokat evett, hogy nem bírt felkelni a földről. Amikor az asszony visszatért, üres tányérokat látott, ill. a kutyáját a földön fekve. Először nagyon dühös lett, de aztán megijedt, hogy a kutya esetleg beteg lehet, és elvitte Henriket az állatorvoshoz. Szerencsére a kutyának nem volt semmi baja, és az ünnepséget is megtartották, de hús és torta nélkül.

            Itt a vége, fuss el véle.

A kapucnis királylány

            Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, ott, ahol a kurtafarkú malac túr, élt egy király és annak családja. Sokáig éltek szeretetben és boldogságban, de mivel semmi sem tart örökké, főleg a boldogság nem, ezt a családot is utolérte a fájdalom és szomorúság. Történt ugyanis, hogy a királyné világra hozta hetedik gyermekét, és ennek örömére nagyszabású ünnepséget rendeztek. Erre mindenkit meghívtak, aki számított, egyedül a király legidősebb nővére maradt le a vendégek listájáról. Ez nem volt véletlen, a király nővére ugyanis rettentőmód utálatos és kiállhatatlan nőszemély volt. Ám amikor az előbb említett tudomást szerzett róla, hogy kihagyták a meghívottak köréből, éktelen haragra gerjedt, és bosszút esküdött. "Meglássátok, megbánjátok még ezt nagyon!" – dühöngött magában – "Engem nem lehet így büntetlenül megalázni!" És a gonosz nővér tartotta is magát szavához. Ételszállítónak öltözve belopózott a palotába, és megfertőzte a királyné ételét E-koli baktériummal. A királyné ennek következtében súlyosan megbetegedett, és pár nap múlva meg is halt. A király szomorúsága leírhatatlan volt, nem kevésbé gyászoltak a gyermekek. A nép is megsiratta az elhalálozott királynét, mert nagyon jó asszonynak tartották.

            Teltek-múltak a hetek és hónapok, ám az udvar gyásza nem enyhült. Leginkább a király volt vigasztalhatatlan, még régi jó öreg udvari bolondja sem tudta felvidítani, kinek tréfáin régen pedig annyit nevetett. Ám a királyi tanácsadók nem nézték jó szemmel ezt vég nélküli gyászt, úgy vélték, az ország érdekében a királynak újra kell házasodnia, és trónörököst nemzenie. Ugyanis a királynak eddig csak lányai születtek, és akkortájt senki sem hallott olyanról, mint Pragmatica Sanctio, és Albion királynői is ismeretlenek voltak, így az elit elképzelhetetlennek tartotta, hogy a trónörökös nő legyen. Ezért a tanácsadók szüntelenül nógatták szegény királyt, hogy keressen végre magának új feleséget. Ő erről először hallani sem akart, de a hosszú győzködés hatására végül beadta a derekát. A tanácsadók követeket küldtek messzi földekre, hogy a király kedvére való hercegnőt találjanak. Ám hiába tértek haza több száz portréval, egyik sem nyerte el a király tetszését. Ezek után a tanácsadók úgy gondolták, hogy ha a királyi sarjak között a király nem talál megfelelő arát, akkor ki kell terjeszteni a keresési kört. Ezért egy nagyszabású bálsorozatot szerveztek, melyre meghívták az ország összes hajadonját. Az ország minden tájáról jöttek szebbnél szebb fiatal leányok abban a reményben, hogy belőlük lesz az új királyné, de a király tetszését egyikük sem nyerte el. A tanácsadók meg csak bosszankodtak a király válogatósságán. Egyszer az egyikük így szólt: "Ah, nem hiszem el, hogy a király még mindig nem talált magának való feleséget! Pedig több szépséget vonultattunk fel azon a bálon, mint ahányan a Miss Universe-re jelentkeznek! Komolyan mondom, a fenségnek megboldogult feleségét magát vagy legalábbis reinkarnációját kéne bemutatnunk, hogy végre újra megállapodjon!" Ezt a kirohanást a király épp meghallotta, ugyanis szokása volt időnként tanácsadói beszélgetéseit kihallgatnia régi titkosszolgálatos beidegződései miatt. Az utolsó mondat szöget ütött a fejében, és úgy döntött megkeresi felesége reinkarnációját, mert jobban belegondolva tényleg nem tudott más asszonyt elképzelni maga mellett, mint elhunyt kedvesét. Nem is kellett sokat keresnie, ugyanis történetesen legidősebb lánya az anyja kiköpött mása volt, külsőleg és belsőleg is. Ezért rohant is lányához, hogy megossza vele briliánsnak hitt ötletét. Egyik nap így szólt Hiltrudéhoz, a lányához: "Lányom, remek hírem van számodra: férjet találtam neked." "Ó igazán?" – kérdezte örömtől felcsillanó szemekkel Hiltrude, mert túlféltő apja miatt már kicsit hosszabb ideje volt pártában a kelleténél, legalábbis az akkori vélekedés szerint. Már szövögette is fejében a képeket a hősszívű, lovagias, északszülötte daliás hercegről, mikor apja következő mondata megölte az álmait. "Igen, lányom, méghozzá alkalmasabb jelöltről nem is lehetne szó, ugyanis én lennék az." "De apám," – szólt Hiltrude félelemtől elsápadó arccal - "ilyen mértékű vérfertőzés még a Habsburgok köreiben sem volt ismeretes! Ez egyszerűen nem helyénvaló!" "Ugyan, lányom," – igyekezett megnyugtatni az apa – "ne törődj annyit a genetikával!" "De apám..." – kezdte Hiltrude. "Nincs apelláta." – mondta a király – "Megmondom a tanácsadóimnak, hogy jövő hónapban egybekelünk."

            Hiltrude nem tudta, mitévő legyen, abban viszont biztos volt, hogy nem akar apjához feleségül menni. A vérfertőző házasságnak már a puszta gondolata is olyannyira elborzasztotta, hogy úgy döntött, inkább megszökik a palotából. Hiltrudének volt egy régi, viseltes bőrkabátja, melyet akkor szokott viselni, mikor inkognitóban járkált a nép között – ez akkoriban ugyanis nagyon divatos szokás volt a királyi sarjaknál –, azt öltötte magára, és még az éj leple alatt elhagyta a királyi udvart. Hosszan ment-mendegélt, át hegyen-völgyön, hisz minél messzebb akart kerülni a palotától. Egyszer, mikor egy kis tisztásra ért, úgy döntött, megpihen, hisz az üldögéléshez és kocsikázáshoz szokott hercegnői lábai nem bírták a hosszú gyaloglást. Ahogy ott üldögélt az egyik fa tövében, síró hangra lett figyelmes. "Van itt valaki?" – kérdezte Hiltrude. "Itt vagyok a fa odvában." – szólt a válasz – "Beakadt az egyik szárnyam, és nem tudok kijutni. Kérlek, segíts!" Hiltrude benézett a fa odvába, és egy piciny kis erdei tündérkét pillantott meg. Gyorsan ki is szabadította, mire a tündér boldogan repült ki a szabadba. "Köszönöm, hogy megsegítettél." – szólt a tündér – "Köszönetként fogadd el ezt a fésűt! Ha ezzel megfésülködsz, olyan varázslatosan szép leszel, hogy a napra lehet nézni, de rád nem." És ezzel egy aprócska finom faragású elefántcsont fésűcskét ejtett Hiltrude markába. "Ezzel arra akarsz utalni, hogy nem vagyok elég szép?" – kérdezte kissé sértődötten Hiltrude, ugyanis az őt körülvevő hódolattól némileg elkapatta magát, és rossz néven vette, ha valaki bármilyen módon arra utalt, hogy esetleg nem néz ki jól. "Ugyan, dehogy!" – tiltakozott a tündér – "Gyönyörű fiatal leány vagy. De sosem árt egy kis mágikus tuning." Ezzel el is repült. Hiltrude pedig rövid pihenő után folytatta útját az ismeretlen felé. Sokáig tartó gyaloglás után végül egy másik királyságba érkezett. Mivel végtelenül elcsigázott és éhes volt, úgy döntött, megpróbál szállást kérni magának a királyi palotában. Be is kopogtatott a vár kapuján, mire egy őr nyitott ajtót. "Mi járatban vagy errefelé, te lány?" – kérdezte Hiltrudétól. "Hosszú vándorútról jövök, és szállást keresek." – felelte Hiltrude – "Esetleg van itt szabad szoba?" "A királyi palota nem hajléktalanszálló." – szólt az őr – "Viszont ha hasznosítod magad az udvarnál szolgálóként, kaphatsz egy szobát." "Szívesen munkába állok." – mondta Hiltrude – "Nem vagyok én ingyenélő!"

            Innentől fogva Hiltrude szolgaként dolgozott a királyi udvarban. Általában az istállók takarítása, és a libák őrzése volt a feladata, de időnként az ebédet is neki kellett felszolgálnia. A többi szolgáló kissé furcsán nézett rá, mert Hiltrude - hogy nehogy valaki felismerje – sosem vált meg bőrkabátjától, és még a kapucnit is a fejére húzta. Ezért rögtön el is keresztelték "Kapucnis"-nak, és csak így hívták, már csak azért is, mert az eredeti nevét nem tudták, hisz a királylány ezt sem merte elárulni.

            Egy napon történt, hogy a király hatalmas, négy napig tartó – a máshol megszokott hárommal ellentétben, ugyanis az öreg király egy kissé mindig is lázadó és formabontó szellem volt – bálsorozatot hirdetett meg. Az ünnepségsorozat annyira nem is titkolt rejtett szándéka az volt, hogy az éppen nagykorúvá vált királyfi számára megfelelő menyasszonyjelöltet találjanak. Hiltrude mihelyst meghallotta a hírt, másra sem tudott gondolni, csak az elkövetkező bálra. Nagyon szeretett volna részt venni rajta, mert bár szinte megszokta a szolgálói életstílust, azért hiányzott neki a régi királyi fényűzés. El is kezdett gondolkodni azon, hogyan juthatna be a bálra. Úgy vélekedett, hogy mivel már elég hosszú idő eltelt, és az utána való keresést már-már feladták, azaz nem szerepelt már a portréja minden második fatörzsön, szabadon vállalhatja az arcát. A fő problémát azonban nem is ez jelentette, hanem a megfelelő öltözet. Mivel annak idején elég sietősen szökött meg az udvarból, nem volt módja arra, hogy legszebb ruháit magával hozza, és bár szolgálata alatt kapott némi fizetséget, melyből viszonylag sokat félre is tett, nem tellett neki az elit körökben megszokott színvonalra, hisz köztudott, hogy a királyi bálok nem éppen a minimálbéresek számára vannak kitalálva. Így Hiltrude nem tudta, mitévő legyen. Hosszasan tanakodott, de valahogy nem sikerült megoldásra jutnia. Végül elkeseredetten adta fel a gondolkodást, és vonult el aludni. Ahogy pakolászott a holmijai között, keze apró és hidegtapintású tárgyba ütközött. Ahogy közelebbről megszemlélte, egy fésűt látott, és eszébe is jutott, hogy ez bizony az a varázsfésű, melyet a tündér adott neki annak idején. „Hogy is mondta? – kérdezte magától – Olyan széppé tesz, hogy a napra lehet nézni, csak rám nem? Nosza, próbáljuk hát ki!” És ahogy végighúzta haján csodafésűt, rögtön meg is változott. A haja szőkébb, fényesebb és élettel telibb lett, az arcán rózsaszínű pír jelent meg, az egész bőre fehérebb és selymesebb lett, és ami nem elhanyagolható, rongyos ruhái is drága, exkluzív darabokká változtak. „Nahát, ez aztán a remek holmi!” – kiáltott fel boldogan, és büszkén illegette magát a tükör előtt. Most már tudta, hogyan fog elmenni a bálba.

Mikor eljött a bál estéje, Hiltrude izgatottan vonult vissza szobájába. Már alig várta, hogy átalakulhasson szolgálóból gyönyörű királylánnyá. A szobájában leült a tükör elé, és néhányszor áthúzta a varázsfésűt a haján, majd boldogan figyelte, ahogy átalakul gyönyörűséges hercegkisasszonnyá. Ezután óvatosan kilopózott a szolgálói szárnyból, majd megközelítette a palota főkapuját. Hatalmas mennyiségű endorfin áradt szét Hiltrude szervezetében, mikor méltóságteljesen betipeghetett a bejáraton. Épp a terem díszeiben gyönyörködött – csinos kis rokokó művek, állapította meg magában –, mikor is meglepetésére valaki megszólította. „Szabad egy táncra, kisasszony?” – kérdezte egy selymes hang. Ahogy Hiltrude hátrapillantott, nem mást látott maga előtt, mint magát a királyfit. Örömmel fogadta el a felkérést, hiszen rég táncoltatták meg ifjú királyfik. Miközben táncoltak, a királyfi folyton Hiltrudét kérdezgette kilétéről és származásáról. Hiltrude, nem akarván felfedve valódi kilétét, ám fantázia hiányában fedősztori nélkül maradva, végig kitérő válaszokat adott, de a királyfi csak nem adta fel. „Hát ezt más nem is érdekli, csak a családfa? – bosszankodott magában Hiltrude – Ahelyett, hogy élvezné a táncot! És lassan nem tudok, mit mondani!” „Miért is érdekel ez annyira téged?” – kérdezte végül a királyfit a lány. „Szeretnélek minél jobban megismerni. – hangzott a felelet – Még nem találkoztam olyan gyönyörű lánnyal, mint te!” Hiltrude szeretett volna már megszabadulni a királyfitól és a vallató kérdéseitől. Nem tudván, mi mást tehetne, végül így szólt: „Nézd csak! Ott repül egy főnix!” „Hol?” – kérdezte a királyfi, aki nem találta a főnixet a megjelölt ponton, ám mire visszafordult a lány felé, annak hűlt helyét találta csak. Hiltrude ugyanis időközben elfutott, mégpedig unikornisokat megszégyenítő gyorsasággal – ekkor hálát is adott az égnek, amiért annak idején megannyi futóversenyen vett részt. Gyorsan bemenekült a szobájába, és visszaváltozott egyszerű szolgálólánnyá. Így mikor az enyhén csalódott királyfi összetalálkozott a folyosón a kapucnis gúnyába bújt Hiltrudéval, fel sem ismerte benne azt a gyönyörű lányt, aki úgy felkavarta gondolatait. A lány pedig örült, hogy sikeresen megmenekült egy rámenős királyfitól.

Hiltrude a bál második, harmadik és negyedik estéjén is tiszteletét tette a fényűző mulatságon. A királyfi pedig mindannyiszor csak vele akart táncolni egész este, mert annyira megigézte a lány, hogy más hajadonra rá sem bírt nézni. Hiltrude azonban nem viszonozta ezeket az érzelmeket, mert a királyfit beképzelt és önhitt személynek tartotta, akit inkább elkerülni szeretett volna. Akárhogy udvarolt neki az ifjú herceg, akárhogy kérlelte, hogy legyen a felesége, semmi sem hatotta a lányt. A bálsorozat végeztével pedig Hiltrude úgy eltűnt, hogy se híre se hamva nem volt – azaz visszaváltozott a kapucnis szolgálólánnyá. A királyfit pedig annyira megviselte ez, hogy betegen ágynak esett.

Egyik nap, ahogy Hiltrude épp takarítgatott a folyosón egyszer csak szembetalálkozott a szakácsnéval, aki így szólt: „Ó, Kapucnis, de jó, hogy megtaláltalak! Nekem most el kell ugranom pár percre átvennem egy küldeményt a húgomtól, lennél olyan jó, és addig is megkavargatnád az úrfi levesét?” „Persze, Elke néni.” – felelte a lány, és máris a konyhában termett. Ahogy kavargatta a levest, elgondolkodott azon, hogy ő voltaképp mennyire nem szeret főzni, és hogy a tűzhely meg a nők elnyomásának tárgyi jelképe, és ebből adódóan a főzés alantas munka. És Hiltrude számára a leves kavargatása olyannyira alantas jelentéstartalommal bírt, hogy ténylegesen leesett az ujjáról a gyűrű, az, amelyet még megboldogult édesanyjától kapott, és melyet soha le nem vett, még szolgálóként sem. A lány viszont annyira el volt merülve a gondolataiban, hogy észre sem vette ezt a veszteséget, gyanútlanul kevergette a levest tovább, amíg vissza nem jött a szakácsné. „Köszönöm, lányom. – mondta Elke asszony – Most már felviszem a levest.” És a szakácsné így is tett. Amikor a királyfi belekanalazott a levesbe, furcsa, kemény dolog ütközött a fogának, és mikor megnézte, látta, hogy egy gyűrű. És rögtön fel is ismerte, hogy milyen gyűrű, mivel jó párszor volt alkalma megfigyelni, hogyan öleli körbe egy bizonyos imádott kéz gyűrűsujját, mely kapcsán mindig felötlött benne ez a keserű gondolat: „Bezzeg az én gyűrűmet nem hajlandó elfogadni!” Ahogy teljesen eljutott a herceg agyáig a felismerés, a szíve hevesen megdobbant, és ezt kérdezte a szakácsnétól: „Mondd, szakácsné, te főzted ezt a levest?” „Igen. – felelte a szakácsné kissé megszeppenten – Miért, talán nem ízlik?” „Nem erről van szó. – felelte a királyfi – Na,de végig te voltál a fazék mellett.” „Igen.” – válaszolta a szakácsné, mert azt hitte, hogy ez egy beugratós kérdés volt, melynek nincs más célja, mint hogy kiderítse, nem csalt-e el egyetlen percet sem a munkaidejéből. „Hazudsz.” – mondta a királyfi szúrós tekintettel. „Na jó, bevallom, öt percig az a kapucnis lány kevergetett helyettem, amíg nekem el kellett mennem átvenni a szívkoszorúér gyógyszeremet, ami eléggé sürgős volt. De ígérem, többé nem fordul elő!” – mondta rémülten a szakácsnő. A herceg erre elgondolkodott. Vajon a rejtélyes kapucnis szolgálólány, aki szurtos és ócska rongyokban jár, ő lenne igazából a szerelme? „Nem, ez nem lehetséges. – gondolta a királyfi – Egyáltalán nem hasonlít Rá.” Vagy lehet, hogy egyszerűen szolgai parancsot teljesített, mikor is szíve hölgye megbízta azzal, hogy dobja bele a gyűrűjét a levesbe ezzel jelezvén, hogy igazából szeretne hozzámenni feleségül? A herceg ettől a gondolattól nagyon felvillanyozódott, és azonnal be is rendelte magához a kapucnist. „Mondd csak, - kezdte a királyfi, ahogy a lány belépett a szobába – megkeresett téged valaha is egy úri hölgy azzal, hogy dobd bele a gyűrűjét a levesembe?” „Nem.” – felelte Hiltrude, mert hirtelenjében nem tudta, miről van szó, aztán ahogy óvatosan megérintette a bal gyűrűsujját, rájött. „Anyám gyűrűje! – gondolta kétségbeesetten – Beleesett a levesbe!” „Akkor hogy került a levesembe ez a gyűrű?” – kérdezte a királyfi felmutatva az ominózus gyűrűt. „Most, hogy jobban belegondolok, lehet, hogy mégis megkeresett egy úri kisasszony. – mondta a lány, mert félt, hogy ha a királyfi más irányból kezdi el faggatni, rájön a kilétére – Csak tudja, olyan lyukas a memóriám, sajnos nem telik Cavintonra.” „Szóval azt mondod, mégis megkeresett téged egy úri hölgy?” – kérdezte a királyfi. „Igen. – felelte a lány – Tudja, most már emlékszem, azt mondta, hogy megbánta, hogy olyan elutasítóan viselkedett magával, viszont haza kellett utaznia, és ezért küldte el magának a gyűrűjét afféle szuvenírként.” „Rendben. – mondta a királyfi, aki valamiért nem volt teljes mértékben meggyőződve arról, hogy a lány igazat mond – Most elmehetsz, de előtte, kérlek, emeld fel a kapucnidat!” „Ó, azt nem tehetem. – mondta rémülten a lány – Tudja, fényérzékeny vagyok.” „Ugyan, ide alig jön be a fény. – felelte erre a királyfi – Ezek a román stílusú lőrésablakok!” „Igen, de kaposi szarkómám is van. – mondta erre Hiltrude – Az arcom nem szép látvány.” „Nem érdekel. – mondta a királyfi, aki egyre inkább kezdett gyanakodni – Hadd lássalak!” És ezzel felhajtotta a lány kapucniját. Bár Hiltrude az egész napos munka után és a mágikus segítség nélkül kevésbé nézett ki ragyogóan, mint a bálon, a herceg mégis azonnal felismerte. „Kedvesem!” – kiáltott fel boldogan. „Nem vagyok a kedvesed.” – mondta erre Hiltrude dacosan. „Miért vagy ilyen rideg velem? – kérdezte a királyfi – Mellettem boldog és biztonságos életed lehetne!” A biztonságos szó megütötte Hiltrude fülét, és eszébe jutott, hogy ha hozzámegy a királyfihoz, akkor többet nem zaklathatná apja a házassági kérésével, ugyanis a poligámia arrafelé tiltott volt. Rögtön megörült a lehetőségnek, és arra gondolt, hogy ha a békés élet ára az, hogy egy kissé beképzelt, de alapvetően nem rossz személlyel éljen egy háztartásban, akkor ezt talán meg tudná fizetni. „Igazad van, Engelbert, - szólt Hiltrude, és remélte, hűen játssza a józan belátásra térő szerelmest – ok nélkül voltam elutasító veled. De most rájöttem, hogy te vagy életem hiányzó kirakós darabkája, keljünk egybe most!”

            És a fiatalok egybe is keltek, méghozzá hetedhét országra szóló lakodalom keretében, hisz a gazdagok körében úgy dívott. Hiltrude egészen megszerette férjét, és még egy gyermeknek is életet adott. Egészében véve elmondható, hogy boldogan éltek, ám mint az köztudott, a boldogság sosem tart örökké, úgyhogy már gyülekeztek is a baljós árnyak a királyi pár életének egén.           

            Történt ugyanis, hogy az udvarban szolgált egy végletesen rosszindulatú kapzsi és túlzott mértékben ambiciózus szolgálóleány, aki a fenti okok miatt nem volt megelégedve cselédi életével. Ezért gonosz tervet eszelt ki: azt tervezte, hogy megöli Hiltrudét, majd a szomorkodó király mellett ő foglalja el a királynői trónt. Egy nap felment Hiltrudéhoz, és így szólt hozzá: „Felséges asszonyom, olyan szép idő van kint, miért nem megy le sétálni egyet a folyópartra? Úgy hallottam, hogy a kora tavaszi napfény és friss levegő igencsak jót tesz az egészségnek.” „Igazad van, Adele. – szólt a királyné – Ilyen időben tényleg érdemes sétálni menni.” Hiltrude el is indult a folyóparthoz, a szolgáló pedig követte. Amikor leértek a partra, így szólt a szolga: „Nézze csak meg közelebbről, felséges asszonyom, milyen szép most a víztükör!” És amikor Hiltrude közelebb hajolt a vízhez, a szolgáló gonosz módon belökte a vízbe. Fuldokolt a királyné, mivel régebben ellógta az úszásórákat, és hiába kiáltozott segítségért, nem jött senki a megmentésére. Így szépen lassan meghalt, Adele, a szolgáló, pedig örvendezett magában. „Most hogy ez az ostoba tyúk meghalt, - gondolta magában – én leszek a királyné, és végre egyenesbe kerül az életem! Temérdek pénz, drága holmik, fényűző ünnepek! Mindig is erre vágytam!”

A király vigasztalhatatlan volt felesége halálhírére, és hosszú gyászba kezdett. Ám a törtető szolgálólány végül addig-addig ügyeskedett, míg végül sikerült elvetetnie magát a királlyal. Boldog volt, hisz beteljesült az álma, végre királynői életet élhetett férje oldalán. Egy valami zavarta csak, az ifjú trónörökös, aki túlzott mód emlékeztetett az anyjára, Hiltrudéra, és aki egyáltalán nem szívlelte új mostohaanyját. Folyton próbált valami galád csellel megszabadulni az ártatlan kisfiútól, ám próbálkozásai értehetetlen módon rendre kudarcba fulladtak – az asszony nem is sejthette, hogy a gyermek édesanyja magas fokú védelme alatt áll, aki éjszakánként szellem képében jár vissza egyetlen szülöttjéhez.

            Egyik este, mikor Adele álmatlanságtól szenvedve a palotában sétálgatott, elment a kisfiú hálószobájának ajtaja előtt, és azt látta, hogy az oda rendelt őr elszundított. „Hm, most védtelen az a mocskos poronty.” – gondolta magában a nő – „Ha bemennék, és megölném, senki sem tudná, hogy én voltam az.” És be is nyitott a fiú ajtaján. Ám amit odabent látott, attól a földbe gyökerezett a lába. Hiltrude szelleme ugyanis szokásához híven azon az estén is meglátogatta gyermekét, és épp esti mesét olvasott fel neki, melyet a kisfiú élvezettel hallgatott. „Mit keresel itt, te némber?” – kérdezte Adele, ahogy kissé magához tért a sokkból – „Te meghaltál!” „Úgy van, méghozzá a miattad!” – felelte dühösen Hiltrude – „És amint tehetem, ezt el is mondom az egész világnak, hadd tudják meg az emberek, milyen romlott lelkű királynéjuk van!” Adele ettől nagyon megijedt, és futva hagyta el a szobát. Eldöntötte, hogy minden áron meg fog szabadulni a néhai királyné szellemétől, hisz azon kívül, hogy a frászt hozta rá jelenlétével, félő volt, hogy más is találkozik vele, és akkor kiderül az ő kis titka. Ezért különféle szelleműzőket bérelt fel a világ minden tájáról, hogy segítsenek rajta, de egyikük sem járt sikerrel.

            Egyik este a királynak rémálma volt, és ijedten ébredt fel. „Meg kell néznem a fiamat.” – mondta feleségének – „Olyan rossz álmom volt.” „Ugyan már, kedvesem,” – szólt Adele attól tartva, hogy a férje összetalálkozik Hiltrude szellemével fia szobájában, és akkor minden kiderül – „csak egy rossz álom volt, semmi más. Felesleges emiatt a fiadat ilyen késői órában zavarni.” „Csendben leszek, fel sem fog ébredni.” – felelte erre a király – „De muszáj meggyőződnöm róla, hogy jól van, saját megnyugvásom érdekében.” És ezzel el is indult a fia szobája felé. Adele a nyomában futott, és a legkülönfélébb indokokkal próbálta férjét eltántorítani a látogatási szándékától, sikertelenül. Ahogy a király benyitott a szobába, ott találta hajdani felesége szellemét, aki épp altatódalt dúdolt gyermekének. „Kedvesem!” – kiáltott fel meglepetten a király, hisz mindig is Hiltrude volt az igaz szerelem számára, Adele csak afféle pótlékként szolgált – „Hogyhogy itt vagy?” „Megkaptam az alvilág urától azt a kegyet, hogy éjjelenként visszajárhatok a fiamhoz.” – felelte Hiltrude – „Ám csak a fiam szobájába tehettem be a lábam.” „Úgy hiányoztál nekem!” – mondta a király. „Te is nekem, kedvesem.” – szólt az asszony – „Kegyetlen mód választott el tőled egy gonosz szolga túlzott törtetése.” „Mire gondolsz?” – kérdezte a férfi értetlenül. „Adele vette el az életem.” – felelte Hiltrude – „Kicsalt a tóhoz, majd belökött, hogy megfulladjak. Mindezt azért, hogy ő lehessen a királyné.” „Igaz ez?!” – fordult felháborodottan az említett asszonyhoz a király. „Egy szavát se hidd el!” – mondta kétségbeesetten Adele – „A szellemek mindig össze-vissza beszélnek.” „Te álnok némber!” – kiáltott fel a király – „Elvetted hőn szeretett feleségem életét, csak hogy te feljebb törhess! De ezért még meglakolsz!” „Úgy szeretem, mikor a gonosz lebukik!” – hallatszott egy hang valahonnan a szoba végéből. „Te ki vagy, és mit keresel itt? – kérdezte a király. „Az igazság tündére vagyok.” – hallatszott a felelet – „Jó hírt hozok számodra, király. Mivel végre rájöttél az igazságra, úgy döntöttem, visszaadom neked elhunyt feleséged életét.” És ahogy ezt kimondta, Hiltrude most már hús-vér valójában állt a szoba közepén. „Engelbert!” – mondta az asszony. „Hiltrude! Hát visszatértél” – örvendezett a férj. Boldogan borultak egymás karjaiba.

            Adele végül megkapta a neki járó büntetést. Forró vassal égették meg testét, majd hét álló napon át vonszolták körbe a királyságban, hogy mindenki lássa, így jár az, aki a király kedvese ellen vét. Hiltrude és Engelbert pedig boldogan éltek kisfiukkal együtt, amíg meg nem haltak.

Még egy órai szösszenet

Németórai feladatra született rövid kis szösszenet fordítással.

Der Junge mit dem Auto

Es war ein Junge, der hieß Hans. Hans hatte ein kleines schönes Auto, und fuhr oft im Land umher.
Eines Tages wollte er nach Österreich fahren, weil er gehört hatte, dass das Benzin dort billiger war. Er fuhr sein Auto, als er seinem Hund gesehen hat. Er bellte sehr laut und wollte nicht aufhören. Hans dachte: „Vielleicht will er mitkommen.” Dann nahm er den Hund mit. Er fuhr seinen Weg fort, und traf einen Storch. Er hatte die Flügel gebrochen, und sah sehr traurig aus. Hans hatte Mitleid mit ihm, und sagte: „Ah, du Ärmste, ich bringe dich ins Krankenhaus.” Und er nahm den Storch mit. Ein bisschen später sah Hans einen Bär neben der Autobahn, der mit Autostopp zu fahren versuchte. Hans dachte: „Gewöhnlich traue ich den Bären nicht, aber dieser sieht wie ein Gentleman aus.” Und er nahm auch den Bär mit. Hans fuhr und fuhr, als er eine Schweinfamilie sah. Als die Schweinkinder das Auto gesehen hatten, sagten sie ihrer Mutter: „Mama, wir können nicht mehr zu Fuß gehen, wir wollen im Auto fahren!” Und Hans dachte: „Arme Kinder, sie sehen sehr müde aus.” Und er nahm auch die Schweinfamilie mit. Hans fuhr weiter und sah einen Elefant mit einem Vogel auf seinem Rücken. Der Elefant sagte: „Mit meinem Freund wollen wir zu Schlagerfestival gehen, aber ich bin zu langsam, und ich habe Fußschmerzen auch. Hilf mir, bitte.” Und Hans half dem Elefant und nahm ihn mit, obwohl das Auto schon voll war.
Die Mitfahrer zusammen waren zu schwer, und am Ende hatte das Auto eine Panne. Alle Tiere gingen weg, nur Hans und sein Hund blieben. Niemand lebte in der Nähe, und Hans hatte kein Handy, so konnte er nicht um Hilfe bitten. Am Ende blieb er in der Mitte vom „Niemandsland”, baute ein kleines Haus, und lebte fröhlich, weil er nicht mehr teueres Benzin kaufen musste.

Az autós fiú

Volt egyszer egy fiú, akit Hansnak hívtak. Hansnak volt egy kicsiny kis szép autója, amivel gyakran kocsikázott vidéken.

Egy nap Hans Ausztriába akart menni, mert úgy hallotta, hogy ott olcsóbb a benzin. Az autóját vezette, amikor meglátta a saját kutyáját. A kutya nagyon hangosan ugatott, és nem akarta abbahagyni. Hans ezt gondolta: "Talán velem akar jönni." És magával vitte a kutyát. Hans folytatta az útját, és találkozott egy gólyával. A gólya szárnyai töröttek voltak, és nagyon szomorúnak látszott. Hans megsajnálta, és ezt mondta: "Ah, te szegény, elviszlek a kórházba." És magával vitte a gólyát. Egy kicsit később Hans meglátott az országút mellett egy medvét, aki stoppolni próbált. Hans így gondolkodott: "Általában nem bízom a medvékben, de ez egy igazi Gentlemannek néz ki." És felvette kocsijával a medvét is. Hans vezetett és vezetett, mikor meglátott egy disznócsaládot. Ahogy a kismalacok meglátták az autót, így szóltak anyjukhoz: "Mama, nem bírunk tovább gyalogolni. Kocsiban akarunk utazni!" És Hans ezt gondolta: "Szegény gyerekek, nagyon fáradtnak látszanak." És felvette a disznócsaládot is. Hans tovább vezetett, és meglátott egy elefántot egy madárral a hátán. Az elefánt ezt mondta: "A barátommal a Slágerfesztiválra akarunk menni, de túl lassú vagyok, és a lábam is fáj. Segíts, kérlek!" És Hans segített az elefántnak, és felvette, habár az autó már így is tele volt.

Az utasok együtt túl nehezek voltak, és végül az autó lerobbant. Az összes állat elment, csak Hans és a kutyája maradtak. Senki nem lakott a közelben, és Hansnak nem volt mobilja, így nem tudott segítséget kérni. Végül ott maradt "Senkiföldje" közepén, épített egy kis házikót, és boldogan élt, mert többet nem kellett drága benzint vennie.

Az aranyfonalas lány

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, valamelyik királyságban élt egy asszony és annak leánya. A lány nem volt különösebben szép vagy eszes vagy szorgos, sőt kifejezetten lusta és semmirekellő teremtés volt. Anyjának főtt is sokat a feje miatta, és egyfolytában így pörölt vele: "Te mihaszna teremtés! Csak élsz itt az én nyakamon, nem veszem semmi hasznod, a házimunkában nem segítesz, egész nap csak henyélsz! Ha legalább szép lennél, hogy jól kiházasíthassalak valami gazdag nemesúrhoz, aki majd eltart! Áh, de sajnos megboldogult apád génjeit örökölted, és nekem meg nincs pénzem plasztikai sebészre!" És így tovább. A szomszédok pediglen hallották, hogy az asszony mindennap hosszasan kiabál lányával, és kíváncsiak lettek, mi a negy veszekedés oka. Meg is kérdezték hát az asszonyt, aki nem merte nekik bevallani, hogy lánya mennyire lusta, nehogy rosszabb legyen az imidzse, ezért ezt felelte: "Ó hát az én lányom egy borzalmas teremtés! Éjt nappallá téve ül a rokkánál, és csak fon, és fon! Nem lehet őt eltántorítani onnan! Már minden mozdítható dolgot a házban megfont aranyfonálnak!" Ezen pedig elcsodálkoztak a szomszédok, és gyorsan el is pletykálták a dolgot a többieknek. És a pletyka annyira szárnyra kapott, hogy még a király fülébe is eljutott. Ő pedig akkoriban épp jó munkásembereket keresett gyárába, mivel a szomszédos országgal vívott háborúja miatt elküldte az ország összes legényét harcolni, beleértve az ipari munkásokat is. A gyárban a termelés emiatt pedig hanyatlásnak indult, ami súlyos probléma volt lévén, hogy a királyság az aranyfonálexportból élt. El is küldte hát embereit ezért a híres szorgoskezű lányért, hogy beállíthassa a gyárba dolgozni. Az emberek pedig el is mentek az asszony házához, és így szóltak a lányhoz: "Te leány, a király küldött érted minket." "Van rendes nevem is, - vágta rá rögtön a lány - mégpedig Gerhild!" "Ah, még szemtelen is! - sóhajtott magában erre az asszony - És mondják, mit akar a király az én egy szem lányomtól?" "Fogytán van a munkaerő a gyárban, - felelte az egyik szolga - Gerhildről pedig úgy hírlik, jók a termelési mutatói. Elvisszük, hogy ezentúl a király gyárában fonja az aranyfonalat." Megrémült erre az asszony, hisz tudta, hogy Gerhild életében még egyszer sem fogott kezébe rokkát, és így egy milliméternyi fonalat nem fog tudni előállítani. Ám a király parancsával nem lehetett ellenkezni, így nehéz szívvel ugyan, de elengedte lányát. A szolgák pedig tüstént el is vitték, és még aznap be is állították dolgozni.
A gyárban pedig rengeteg rokka és előttük rengeteg szorgoskezű leány volt. Egyszer csak megjelent egy szigorú ábrázatú ember, a termelési vezető, és így szólt a munkáslányokhoz: "A napi kvóta ötvenezer gombolyag. Aki ezt nem teljesíti, az halál fia." Megrémült ezekre a szavakra Gerhild, hisz nem tudta, hogy kell fonalat fonni, így esélytelen volt, hogy teljesítse a kitűzött mennyiséget. Rögtön bánatnak adta a fejét, és magában pityergett, hisz még nem akart megválni fiatal életétől. Ám ekkor megszólította egy hang: "Miért sírsz, te lány?" És mikor Gerhild odapillantott, egy furcsa manót látott maga mellett álldogálni. "Ó manó, - mondta Gerhild - hát hogyne sírnék, mikor még ennek a napnak a végén halál fia leszek? Hisz nem tudok én egy nap alatt ötvenezer gombolyag aranyfonalat elkészíteni! Soha életemben még nem fontam!" "Egyet se félj, majd én segítek neked." - mondta a manó, és azzal odaült a rokkához, és három óra alatt megfont hatvanezer gombolyagnyi fonalat. Nagyon megörült erre Gerhild, hisz így nem kellett halálbüntetéstől tartania. És mikor a nap végén a termelési vezető meglátta, mennyi fonalat készített, elismerően így szólt: "Lám, igazak a pletykák, tényleg rendkívüli munkaerő vagy." És később el is mondta a királynak, hogy Gerhild milyen jól dolgozik. A király erre másnap odament Gerhildhez, és egy terembe vezette. "Nézd, - szólt a király - ez a terem tele van a legkorszerűbb felszerelésekkel. Ha egy nap alatt megfonsz nekem százezer gombolyagnyi fonalat, jutalomban részesülsz. Viszont ha nem, halál fia vagy." És ezzel magára is hagyta a lányt. Gerhild pedigg roppantmód elkeseredett, hisz lehetetlennek tartotta, hogy teljesítse ezt a mennyiséget. Ám ekkor megjelent a manó, aki az előző nap is segített neki. "Miért sírsz, Gerhild?" - kérdezte a lányt. "Ó, kedves manó, - szólt erre Gerhild - a király megparancsolta, hogy még ma fonjak meg százezer gombolyagnyi fonalat, és ha nem teszem meg, halált mér szegény fejemre!" "Ne aggódj, Gerhild, majd én segítek." - mondta a manó, és azzal oda is ült a rokkához, és négy óra alatt megfont százötvenezer gombolyagnyi fonalat. Mikor pedig a nap végén a király eljött megnézni, hogy teljesített Gerhild, teljesen elámult a megtermelt mennyiség láttán. A lány pedig örült, hogy megint sikerült megúsznia a halálbüntetést. Másnap is eljött hozzá a király, és egy másik terembe vezette. Ott pedig így szólt: "Nézd, ebben a teremben még korszerűbb felszerelések vannak. Ha egy nap alatt megfonsz nekem kétszázezer gombolyagnyi fonalat, feleségül veszlek. De ha nem, akkor halál reád." És ezzel ott is hagyta a kétségbeesett leányt. Az pedig rögtön el is kezdett zokogni, hisz már biztosra vette, hogy elérkezett halálának napja. Ám ekkor feltűnt a segítőkész manó. "Miért sírsz már megint?" - kérdezte. "Ó, kedves manó, a király megparancsolta, hogy még ma fonjak kétszázezer gombolyagnyi fonalat, és ha nem teszem meg, fejemet veszi!" "Segíthetek neked megint. - szólt a manó - Ám tudnod kell, hogy nem dolgozom ingyen. Eddigi munkámért fizetséget várok." "Ó, manó, megadok bármit. - felelte Gerhild - Ha meglesz a kétszázezer gombolyag, a király feleségül vesz, és szabad hozzáférésem lesz a kincstárhoz." "Nekem nem holmi hitvány arany kell, - mondta erre manó - az elsőszülött fiadat akarom." Gerhild pedig belement az üzletbe, hisz élete megmentéséért bármibe beleegyezett volna. A manó pedig odaült a rokkához, és öt óra alatt meg is font háromszázezer gombolyagnyi fonalat. Amikor pedig a király eljött megnézni a napi termelést, elcsodálkozott a mennyiségen, és rögtön feleségül is kérte Gerhildet. Hetedhét országra szóló lakodalmat tartottak, melyen minden fontos személy jelen volt.
Eltelt egy év, és Gerhild fiúgyermeknek adott életet. Lett erre nagy öröm az udvarban. Gerhild már rég el is felejtette a manónak tett ígéretét, ám az egy napon megjelent. "A fizetségemért jöttem." - szólt Gerhildhez. A lánynak erre persze rögtön eszébe jutott minden, és halálos rémület lett rajta úrrá, mert fiát igencsak szerette, és nem vált meg volna tőle semmiféleképp. El is kezdett alkudozni: "Ó, manó, kérlek, ne vedd el tőlem egyetlen fiamat! Odaadok neked bármit, aranyat, gyémántot, földet, csak kérlek, had maradjon velem drága gyermekem!" "Ne alkudozz itt, asszony, - szólt a manó - az ígéret szép szó, ha betartják, úgy jó. Meg amúgy is már áthívtam a barátaimat vacsorára, már forr a víz, már csak a gyerek hiányzik bele." Megrémült ezekre a szavakra Gerhild. "Te meg akarod enni az én gyermekem?" - kérdezte. "Még szép! - felelte a manó - A gyerekek húsa a legomlósabb." "Kérlek, manó, nem tarthatnám meg mégis valahogy a gyermekem? - kérdezte Gerhild - Az emberhús fogyasztása amúgy sem egészséges!" "Talán meghagyom a gyermeked. - mondta a manó - Ha három napon belül kitalálod, hogy hívnak, megtarthatod." Fellelkesült erre Gerhild, és rögtön találgatni kezdett. "Hans?" Egy fejrázást kapott válaszul. "Eugen?" "Nem." "Karl?" "Nem." "Otto?" "Nem." "Gottfried?" "Nem." "Kunibert?" "Nem talált. Én most elmegyek. Holnap visszajövök." - mondta a manó, és ezzel el is tűnt. Gerhild pedig elkezdte lázasan törni a fejét, és megparancsolta az udvari szolgáknak, hogy gyűjtsenek össze annyi férfinevet, amennyit csak tudnak. Másnap visszajött a manó, és Gerhild azonnal elkezdett találgatni. "Luitger?" "Johann?" "Wilhelm?" "Meinhard?" "Ortwin?" De hiába sorolt fel vagy kétszáz nevet, egyik sem talált. Másnap külföldi nevekkel próbálkozott. "Janne?" "Vitalij?" "Uros?" "Giovanni?" "Ricardo?" "Zdzislaw?" "Harry?" "Olaf?" "Étienne?" "Haasje-Arends?" "Demas?" "Amílcar?" "Ahmed?" "Kim?" "Masatake?" És így tovább, de még mindig nem sikerült kitalálnia a manó nevét. Végső elkeseredettségében Gerhild magándetektívhez fordult, hátha az kiderít valamit. Az pedig nyomozásba kezdett, és este, mikor épp az erdőben járt, ezt hallotta. "Ha holnap sem sikerül a királynénak kitalálnia, mi a nevem, enyém lesz a gyermeke. Már pedig nem fogja kitalálni, hogy engem Juan Pablo Fernando José Alejandro Jorge Jesus Carlos Andres Enrique Paolo Santiago Perez Sanchez Gonzalez Alvarez Guerrero Delgado Garcia Herrera Martinez Romero Ortega de Lugonak hívnak!" És ezzel örömtáncot lejtett. A detektív pedig vitte azonnal a hírt a királynénak, aki erre nagyon megörült. Másnap pedig mikor a manó megjelent, ezt mondta: "A neved Juan Pablo Fernando José Alejandro Jorge Jesus Carlos Andres Enrique Paolo Santiago Perez Sanchez Gonzalez Alvarez Guerrero Delgado Garcia Herrera Martinez Romero Ortega de Lugo!" "Ezt meg hogy találtad ki?!" - kérdezte ingerülten a manó. Attól, hogy Gerhild kitalálta a nevét, aztán olyannira dühös lett, hogy felrobbantak az erei, és azon nyomban meghalt. Gerhild pedig boldog volt, mert megtarthatta a fiát.
Telt-múlt az idő, a király és a királyné boldogan éltek egy szem fiúkkal, ám egyszercsak hatalmas járványhullám rázta meg az országot. Szinte mindenki áldozatul esett a gonosz kórnak, kivéve persze a királyi családot, akinek volt pénze megfelelő orvosi ellátásra és gyógyszerekre. Ennek eredményeképp azonban a gyári munkások nagyrésze is megbetegedett, és a kevés megmaradt fonóasszony pedig nem tudta előállítani a kellő mennyiséget. Emiatt pedig jelentősen lecsökkent a királyság bevétele, és a totális csőd fenyegette az országot. Ezen sokat aggodalmaskodott a király, nem tudta, mi tévő lehetne. Ám egyszer csak támadt egy ötlete, és feleségéhez fordult. "Drága feleségem, - kezdte - a hitelezők a nyakunkon vannak, bevételünk szinte semmi, és nem tudjuk fizetni az államadósságot. De te talán tudnál segíteni. Hisz annak idején száz ember helyett is termeltél a gyárban! Ha sikerül egy kicsit fellendíteni a termelést, megmenekülhetünk a bajtól!" Ezekre a szavakra Gerhild nagyon megrémült, hisz még mindig nem tanult meg fonni, és még a manó sem élt, hogy elvégezze helyette a munkát. "Ó, drága férjuram, - mondta ő - tudod, hogy minden vágyam segíteni rajtad, de attól tartok, hogy a kényelemben eltöltött évek alatt kezeim elszoktak a fonástól." "Nem baj, ha kicsit alacsonyabbak a termelési mutatóid, - felelte erre a király - így is felérnél vagy ötven munkással." "Ó, de én egészen attól tartok, hogy elfelejtettem, hogyan kell fonni." - szólt így Gerhild. "Ugyan, a fonást nem lehet elfelejteni. - mondta a király - Olyan, mint a biciklizés." "De én igazából soha nem is tudtam fonni!" - fakadt ki erre Gerhild. "Miket beszélsz, hisz mennyi gombolyag fonalat gyártottál le régebben!" - mondta erre a király. "Azokat igazából egy manó készítette el helyettem." - vallotta be Gerhild. "Micsoda?! - kérdezte dühösen a király - Ezek szerint te átvertél engem?!" "Nem akartam ezt tenni. - mentegetőzött az asszony - De az életem volt a tét." "Hazug némber! - kiáltotta a király - Menj, ne is kerülj többet a szemem elé! Örülj, hogy ezért nem veszem a fejedet!" A királyné pedig azonnal el is futott a palotából. Sokáig mendegélt céltalanul bolyongva, hisz nem tudta, hol húzhatná meg magát. Anyja rég meghalt, és rozoga kis kunyhója az enyészet martaléka lett. Rokona, barátja nem volt a városban, és amúgy sem tervezte, hogy hosszasan fog ott időzni, mert nem akarta megkockáztatni, hogy a király emberei megtalálják, ha esetleg őfelsége meggondolná magát. Estére a város határánál lévő erdőbe ért, ami igencsak vészjósló hely volt, főleg egy ilyen védtelen teremtés számára, mint Gerhild. Ahogy ment-mendegélt, elért egy kis tisztás közepén álló kunyhóhoz, melynek belsejéből fény szűrődött ki. Abban a reményben, hogy a házat jó emberek lakják, bekopogott. Erre egy meglehetősen öreg asszony nyitott ajtót. "Öreganyám, - szólt Gerhild - szegény vándor vagyok. Mondja, el tudna-e szállásolni engem erre az éjszakára?" "Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál. - mondta az asszony - Kerülj beljebb, akad itt még egy hely." Gerhild pedig belépett a kunyhóba, az öregasszony pedig rögvest meg is kínálta friss cipóval és borral. Gerhild pedig örült, hogy ilyen jószívű asszonyra talált. Miután megvacsorázott, rögtön mély álomba szenderült, ugyanis az öregasszony, aki koránt sem volt olyan jóságos, mint ahogy azt Gerhild hitte, altatót csempészett a borba. Fiával együtt ugyanis a helyi emberkereskedő maffia működtetője volt, és azonnal meglátta a jó üzleti lehetőséget a fiatal lányban. Rögvest el is vitték az egyik szomszédos királyságba, ahol eladták egy jómódú nemesembernek szolgaként. Gerhildből így libapásztorlány lett. Igencsak keserű sorsa volt. Gazdái rosszul bántak vele, éheztették, alkalomadtán meg is kínozták. Ám Gerhild nem tudott hova menekülni, és így lassan belenyugodott sorsába. Egyik nap a mezőn üldögélt, és miközben fél szemmel a libákat figyelte, hosszú aranyszínű haját fésülgette, mikor is egy játékos szellő kikapta kezéből a fésűt, és egy öreg, odvas fához repítette. Gerhild pedig szaladt a fésűje után. Mikor lehajolt, hogy felvegye, egy hang megszólította: "Gerhild!" "Ki az? - kérdezte rémüten Gerhild - Ki beszél?" "Gerhild! - hallatszott újra a hang - Én vagyok az erdő szelleme. Segíteni szeretnék rajtad." "Ó, kedves szellem, hálás lennék a segítségedért." - mondta a lány, és lelki szemei előtt már a szabadság és egy jobb sors lebegett. "Mondd csak, Gerhild - kezdte a szellem - Nem szeretnél bosszút állni a férjeden?" "Hát tény és való, hogy haragszom rá. - mondta Gerhild - Önző, arrogáns alak, akit csak a termelési mutatók érdekelnek. Képes volt engem annakidején kényszermunkára fogni, és még neki állt feljebb! Viszont a bosszú nem az én műfajom, és mégis csak a gyermekem apja." "De Gerhild, -szólt a hang - borzalmasan bánt veled.És amíg te itt sínylődsz rabszolgasorban, ő boldogan él az új feleségével." Erre a mondatra a lány felkapta a fejét, hisz rabszolgaként nem volt hozzáférése a különféle médiumokhoz, és a hír sokként érte. "Képes volt máris új nőt találni?! - kérdezte dühösen - Mostohaanyát hozott haza gyermekünknek?!" "És még milyen mostohaanyát! - mondta a szellem - Velejéig gonosz teremtés. Csak kihasználja a királyt, fiaddal pedig rettenetesen bánik. Ha tudnád, miket kell elszenvednie szegény párának!" "A fiam szenved? - kérdezte Gerhild könnybe lábadt szemmel - Bertram pedig ezt hagyja?! Ó mondd, szellem, hogyan állhatnék bosszút?" "Egyszerűen: öld meg az új feleségével együtt!" - felelte a szellem. "Mégis hogyan?" - kérdezte a lány. "Majd én segítek. - felelte a szellem - Álcát bocsátok rád, aminek következtében mindenki egyszerű szállítómunkásnak néz majd. Így könnyűszerrel be tudsz jutni a palotába. Ha megtalálod a királyt és feleségét, akkor fogod ezt az üvegcsét, mely szörnyű halált hozó szert tartalmaz, és tartalmát rájuk öntöd." Ezzel a szellem a lány kezébe ejtett egy kicsiny kis fiolát, mely tényleg halálos szert tartalmazott: dihidrogén-szulfátot, ismertebb nevén kénsavat. "Most pedig rád bocsátom az álcát." - mondta a szellem, és Gerhild érezte, ahogy könnyű varázslat öleli körbe, mint egyfajta lepel. Mikor megnézte magát a közeli tó vizének tükrében, egy ismeretlen ember képe nézett vissza rá. "Köszönöm, szellem, a segítségedet." - mondta Gerhild. "Szívesen. - érkezett a felelet - Már amúgy is régóta szeretném holtan látni a királyt. Sokszor tett rossz fát a tűzre - és ezt értheted szó szerint is." A lány pedig ezek után elindult. Hosszú volt az út a palotáig, és nem kevésbé veszélyes. Ám Gerhildet hajtotta előre a benne forrongó bosszúvágy, és az, hogy fiát végre megszabadíthassa szenvedéseitől.
Végül is megérkezett a palotához. Az őrök könnyen beengedték, mert azt hitték, hogy szállítómunkás, aki épp az aranygyapjú szállítmányt hozza. Gerhild pedig azonnal a király és új felesége keresésére indult. Hamar meg is találta őket az egyik szobában. "Mit keresel itt, te munkás?" - kérdezte a király, amint meglátta Gerhildet - Ez itt magánterület." "Hát meg sem ismered régi asszonyodat?" - kérdezte a lány. "Miket beszélsz, te, ember? - kérdezte a király értetlenül, hisz az álca alatt nem ismert Gerhildre - Nem is láttalak soha. Tán őrült kór pusztítja elmédet?" "Nem vagyok őrült - hangzott a válasz - Gerhild vagyok, és azért jöttem, hogy bosszút álljak mindenért!" "Gerhild? - kérdezte döbbenten a király - De megváltoztál!" "Ütött az utolsó órád!" - mondta Gerhild, és leöntötte férjét a halálos szerrel, amit az erdei szellemtől kapott. "Mit tettél, te alávaló némber?!" - kiáltotta az új feleség. "Csak azt kapta, amit megérdemelt. - felelte Gerhild - És mindjárt te is ezt fogod." És ezzel az új királynét is megölte. "Jó munkát végeztél, Gerhild." - szólt egy hang, és mikor Gerhild felnézett, az erdő szellemét látta maga előtt. "Már épp ideje volt, hogy Bertram meghaljon. Pökhendi egy alak volt, és nem tisztelte a fákat." "De mondd, szellem, - szólt a lány - most hogyan tovább?" "Megmondom, - hangzott a válasz - Tartunk egy sajtókonferenciát, melyben tudatjuk az országgal, hogy a király és a királyné egy támadás következtében meghaltak, melyet minden bizonyíték szerint az egyik anarchista okkult tudományokkal foglalkozó társaság egy tagja mért rájuk. A trón örököse természetesen a fiad, mint egyetlen utód, és mivel még kiskorú, te, mint hivatalos gondviselője, gyakorlod az ország kormányzását egészen addig, míg fel nem nő." "Jól hangzik. - mondta Gerhild - Ó, szellem, köszönöm a segítségedet, mondd, mivel hálálhatnám meg?" "Ültess szilvafákat a birtokodon, mert azokat szeretem." - hangzott a felelet. És Gerhild így is tett.
Telt-múlt az idő, Gerhild békében éldegélt egy szem fiával. A nép szerette, mint kormányzót, főleg mivel innovatív ötleteivel sikerült jelentős mértékben fellendítenie az aranyfonalexportot, és mivel így a gazdaság gyorsan szárnyalni kezdett, az életszínvonal is megemelkedett. Az emberek úgy gondolták, hogy Gerhild sokkal jobb vezetője az országnak, mint férje volt, és ezért nem is nagyon bánták, hogy a szóban forgó illető meghalt. Csak egy valakinek hiányzott a megboldogult király, mégpedig Ansgarnak, a fiának. Sokszor, mikor anyja esti mesét olvasni jött a szobájába, így szólt: "Anya, annyira hiányzik apu!" És a királyné erre mindig azt mondta: "Tudom, kincsem, de apád most nagyon jó helyen van. Majd valamikor mi is utánamegyünk." "És ez mikor lesz?" - hangzott erre mindig a kérdés." "Azt még nem tudni." - szólt így a felelet. Ilyenkor pedig a királyné mindig némi szomorúságot érzett, hogy fiának ilyen bánatot kellett okoznia, és az is felötlött benne, hogy talán mégsem volt helyes döntés megölni a királyt. Ám a kétségeket mindig próbálta elhessegetni. Ám egy nap kétségeinek igazolójaként megszólalt egy hang: "Gerhild, mit tettél? Nem kellett volna megölnöd Bertramot!" "Ki vagy te?" - kérdezte ijedten Gerhild. "Én a Holdtündér vagyok." - hangzott a válasz. "És mit keresel itt?" - kérdezte a királyné. "Csak meg akarom mondani, hogy rosszul cselekedtél. Hagytad, hogy az álnok erdőszellem szavai megmérgezzék lelkedet, és nemcsak gyilkossá lettél, de még fiadat is megfosztottad apjától!" "Ennek így kellett történnie. - mondta Gerhild - Bertram rossz ember volt, és amúgy sem volt jó apa. Hisz milyen fertelmes mostohaanyát hozott haza drága fiamnak!" "Hogy ítélkezhetsz Bertram felett, mikor te sem vagy jobb nála? - kérdezte a tündér - Emlékezz csak, képes voltál fiadat felajánlani néhány gombolyag aranyfonalért!" "Meggondolatlan voltam! - szólt a királyné - És az életem volt a tét! És amúgy is jóvátettem a hibámat" "Nos, ezt a hibádat is jóvá kéne tenned." - mondta a tündér."És mégis hogyan?" - kérdezte Gerhild. "Azt találd ki te magad!" - hangzott a válasz. "Tessék?! - rökönyödött meg a királyné - Ezt értsem úgy, hogy nem segítesz?! De hát neked segítened kell!" "Mégis miért kéne?" - kérdezte a tündér. "Mert te tündér vagy! Ez munkaköri kötelességed!" "Hát most kénytelen leszel egyedül boldogulni. - szólt a tündér - Sok szerencsét!" És ezzel el is tűnt.
Gerhild pedig hiába törte a fejét, nem tudott rájönni, hogyan is hozhatná vissza férjét a holtak világából, hogy ezzel jóvátegye hibáját. Így gondolt egyet, és útnak indult, hátha valahol talál olyan embert, aki tud segíteni neki. Ahogy ment-mendegélt, egy erdőbe érkezett, ott köszöntött rá az éjszaka. Úgy döntött, megpihen az egyik fa tövében. Ahogy ott üldögélt, sustorgást hallott az egyik bokor felől. "Senki nem tudja rajtam kívül, és ne is mondd el senkinek, - hangzott egy férfihang - hogy a közelben lévő hegyben van egy kicsiny barlang, abban meg tisztavizű forrás, és aki a forrásnak vizéből iszik, érteni fogja az állatok beszédét." Gerhild úgy vélte, ez hasznos információ, és elhatározta, hogy reggel utána is jár a dolognak. Mihelyst felkelt a nap, el is indult, hogy megkeresse azt a barlangot és benne a forrást.Némi kerresgélés után meg is találta. Nagyokat kortyolt a forrás vizéből, és mihelyst kilépett a barlangból, észrevette, hogy tényleg érti a körülötte lévő állatok beszédét. Ezután továbbindult. Egy idő után egy tó partjához érkezett. A nagy járkálásban igencsak elfáradt, ezért úgy döntött, megpihen egy kicsit. Ahogy ott üldögélt, hallotta, hogy két vadkacsa beszélget mellette. "Képzeld, mit hallottam! - szólt az egyik - Azt mondják, hogy a szomszéd faluban van egy bokor, melynek levelei színaranyból vannak. Ha valaki szakajt annak terméséből, azzal képes lesz feltámasztani a halottakat!" Megörült Gerhild ennek a hírnek, és rögtön útnak is indult, hogy megkeresse azt a bizonyos bokrot. Egy napi járás után meg is érkezett a szomszéd faluba, ahol némi kérdezősködés után meg is lelte az aranylevelű bokrot. Gyorsan le is szakított egy bogyót róla, és indult is tovább, hogy feltámassza férjét. Hosszú napokba telt, mire visszaérkezett királyságába. Gerhild rögtön fel is kereste férje sírját. Szolgáival felásatta a földet, hogy kiszedjék az egykori király tetemét, ám a díszes koporsóban nem találtak semmit. "Mégis hogy lehet ez? - kérdezte Gerhild - Ki az az alávaló teremtés, aki magával ragadta férjem holttestét?" "Minden bizonnyal az erdőszellem volt az. - szólt egy hang - Az a bosszúálló teremtés...!" "Holdtündér! - kiáltott fel meglepetten Gerhild - Hogyhogy itt vagy? Nem úgy volt, hogy nem segítesz?" "Meggondoltam magam. - szólt a tündér - Jegyezd meg jól, amit most mondok, mert csak egyszer fogod hallani. Régóta tudomásunk van róla, hogy az erdőszellem kapcsolatban áll az alvilág képviselőivel. Így tudta könnyűszerrel elrabolni férjed holttestét. Ezen kívül valószínűleg a lelkét is elragadta az elíziumi mezőkről, hogy az idők végezetéig kínban tartsa." "De miért tette ezt?" - kérdezte Gerhild. "Mert a férjed régen kivágta a kedvenc fáit, és azóta nagyon haragszik rá." - hangzott a felelet. "És hogy tudnám kiszabadítani férjem az erdőszellem fogságából?" - kérdezte a királyné. "Megmondom, mit kell tenned. - mondta a tündér - Keresd meg a Fekete-erdőt, ez a szellem székhelye. Ott van egy égigérő szilvafa. A szellem abban lakozik, és valószínűleg férjed lelkét és testét is ott tartja. Nem lesz könnyű feljutnod a szilvafa tetejére, mert ocsmány szörnyek őrzik. Az erdőszellem minden nap éjféltájt tér nyugovóra, ez a legalkalmasabb időpont a férjed visszalopására. Járj sikerrel, Gerhild!" És ezután a tündér el is tűnt. Gerhild pedig el is indult, hogy megkeresse az erdőszellemet. Hosszú időbe telt, mire megtalálta a Fekete-erdőt, és azon belül az égigérő szilvafát, de végül sikerült neki. Látta, hogy a fa körül ocsmány szörnyek állnak őrt. Hirtelen elbizonytalanodott, és nem tudta, mi tévő legyen. Ám aztán meghallotta, ahogy beszélgettek. "Annyira szeretem az altatódalokat! - mondta az egyik - Amint meghallok egyet, rögtön mély, nyugodt álomba zuhanok." "Én is szeretem őket. - szólt egy másik - Anyám régen mindig énekelt nekem. Hogy mennyire hiányzik!" "Ne is mondjátok, - csatlakozott be a harmadik - nekem Brahms bölcsődala a kedvencem." Gerhild ekkor sajnálta igazán, hogy régebben nem járt énekórákra. Ám gondolta, tesz egy próbát, és mindjárt fel is hangzott bátortalan hangja, ahogy egy régi dallamot próbált meg énekelni. "Csendes álmot, jó éjt..." Gerhild be sem fejezte az első versszakot, az őrök máris mély álomba estek. Ő pedig gyorsan felmászott az égigérő szilvafára. Örömmel konstatálta, hogy éjfél körül jár az idő, így az erdőszellem már nyugovóra tért. Ahogy felért a szilvafa tetejére, némi keresgélés után meg is találta férje holttestét. Ekkor elővette a csodatévő bogyót, amit még előző útja során talált, és férje szájába tette. Az pedig ettől rögtön feltámadt. "Gerhild! - szólt meglepetten a király - Mit keresel itt?" "Jöttem feltámasztani téged." - hangzott a válasz. "De hát te öltél meg!" - mondta a király. "Megbántam bűneimet." - felelte erre Gerhild. "Ami azt illeti, én is megbántam sok dolgot. - szólt a király - Sajnálom, ahogyan régebben viselkedtem veled. Hiba volt téged csak azért elüldöznöm, mert nem tudtál fonni. Rájöttem, hogy az ember nem csak termelési mutatókból áll. Mondd, megbocsátasz?" "Ó, Bertram! - kiáltott fel Gerhild - Ha tudnád, milyen régóta szeretném ezt hallani!" A király és a királyné tehát kibékültek, és együtt tértek haza a királyságba fiuk nagy örömére. Azóta is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

Üzleti Jog BME

Órai szösszenet

Órai feladatra született rövid kis iromány eredeti olasz verzióban és magyar (szabad)fordításban.

Il bambino dal fuoco

C’era una volta un re e una regina. Erano tristi perché non avevano figli.
Una volta la regina sedeva davanti al caminetto e guardava il fuoco e disse: “Perché non ho figli? Vorrei il bambino come il fuoco!” E poi un anno dopo ebbe un bambino dal fuoco. Questo bambino era molto importante per la regina el il re perché era il loro principe unico.
Un giorno il principe giocava nel giardino quando vide un serpente sull’albero. E il serpente lo mordé e il principe si addormentò per lungo. E la regina e il re non sapevano come svegliarlo. Quindi andarono in città per cercare una soluzione e anche visitarono la fata del sole. Lei gli disse che dovevano trovarle un anello speciale. La regina e il re cominciarono a cercarlo, il re comprò degli occhiali speciali per meglio cercare. Finalmente trovarono l’anello e la portarono alla fata che gli disse la soluzione: dovevano uccidere il serpente e poi dovevano dare il suo sangue al bambino per svegliarlo. E la regina e il re lo fecero e il bambino si svegliò. E vissero felici e contenti.

A tűzből jött gyermek

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy király és egy királyné. Nagyon boldogtalanok voltak, mivel nem volt gyermekük.
Egyszer a királyné a kandalló előtt üldögélt, és a lángokat nézte, mikor is megszólalt: „Miért nincs gyermekem? Bárcsak lenne egy fiacskám, hasonlatos a lánghoz!” És egy év múlva gyermeke lett, ki a lángokból lépett ki. Ez a gyermek lett a király és a királyné szeme fénye, hisz ő volt az egyetlen hercegük.
Egy nap a herceg a kertben játszadozott, mikor meglátott egy kígyót a fán. A kígyó megmarta őt, és a herceg hosszan tartó álomba esett. És a király és a királyné nem tudták, hogyan ébresszék fel. Így hát elmentek a városba, hátha ott megoldást találnak, és még a naptündért is meglátogatták. Ő pedig azt mondta nekik, hogy a segítségért cserébe meg kell találniuk neki egy különleges gyűrűt. A király és a királyné el is kezdték a keresést, a király még speciális szemüveget is vett, hogy segítse a kutatásban. Végül megtalálták a gyűrűt, és elvitték a tündérhez, aki megmondta nekik a megoldást: meg kell ölniük a kígyót, és vérét a gyermekkel megitatniuk, hogy felébresszék. A király és a királyné így is tettek, és a gyermek felébredt. És boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Adelheid

Egyszer volt hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, ott, ahol a kurtafarkú malac túr, élt egy középnemes földbirtokos és annak családja. Jómódban, szeretetben és boldogságban tengették napjaikat, ám a legkisebb leány mégsem volt teljesen elégedett vidéki életével. Egy vágy égett szívében minél inkább: világot akart látni. Ezt jó ideig nem merte megosztani családjával, nehogy hálátlannak higgyék, ám egy nap nem bírta tovább, és apja elé állt. „Édesapám, – mondta – szeretnék világot látni.” „De lányom, – szólt az apa – tudod, milyen veszélyes külhonban! Azok a barbár népek! Meg a bűnözők! Bele sem merek gondolni, mi történhetne veled, ha…” „De apám, – szólt közbe a lány – nem kell annyira féltenie, tudok vigyázni magamra. És nem tudnám elviselni annak a gondolatát, hogy úgy haljak meg, hogy nem láttam a földteke másik oldalát.” „Hát jó, lányom, legyen, ha így akarod.” – mondta az apa. Nehezen nyugodott bele, hogy lányát csak úgy eleressze messzire, de tudta, hogy a gyermekeket néha el kell engedni.
Elérkezett a leány útra indulásának napja. Mindenki szomorú volt, hogy elmegy, és könnyes arccal búcsúzkodtak. A lány anyja megvágta ujját, és három csepp vérét egy zsebkendőre csepegtette. „Vedd, lányom, ezt a kendőt, - mondta – ez távol tart majd tőled minden bajt.” Ezt a módszert amúgy egy régi könyvben olvasta. A lány pedig elvette a kendőt, és szépen eltette. Mindezek után pedig fogta magát, és elindult.
Adelheid, a szóban forgó leány, pedig rögtön meg is célozta Párizst. Még egy kifestőkönyvben látott róla egy képet, és akkor elhatározta, hogy ez lesz az első hely, amit megnéz. Meg amúgy is az utóbbi időkben az egyik legnépszerűbb turisztikai célpont lett, és ő nem akart kimaradni az aktuális divathullámokból. Tágra nyílt szemekkel itta magába a város minden csodáját, és annyira lenyűgözték a neoklasszikus épülethomlokzatok, hogy még a járdákat borító szeméthalmokat se vette észre. Órák hosszat rótta az utcákat, mire egyszer csak azt vette észre, hogy besötétedett. Gondolta, ideje lesz már nyugovóra térni, ezért el is indult, hogy megkeresse szálláshelyét. Ám a hotelben kiderült, hogy a nevére nem foglaltak szobát, és Adelheid némi gondolkodás után rájött, hogy az utazási iroda átverte. Erre dühös lett, de aztán roppant mód el is keseredett, mert nem tudta, mitévő legyen. Pénze nem volt, mert a kártyáit otthon felejtette. Azt meg persze senki fel nem ajánlotta volna neki, hogy elszállásolja estére, mert akkoriban igencsak cudar és bizalmatlan világot éltek. Adelheid elindult, és csak céltalanul rótta az utcákat. Naiv vidéki lánykaként nem tudta, hogy a nagyvárosok milyen veszélyesek éjjel egy olyan fiatal teremtésnek, mint ő. Az anyjától kapott kendő távol tartotta tőle a vészt, de aztán mégiscsak megtörtént a baj. Úgy esett ugyanis, hogy Adelheid leült a járdaszegélyre, és a fent említett kendőbe sírta bánatának könnyeit, mikor is egy rosszindulatú fuvallat felkapta a zsebkendőt, és elfújta messzire, egyenesen egy csatorna mélyére. Ez persze, mint ahogy az a mesékben lenni szokott, hatalmas balszerencse előjele volt. Ez nem is váratott sokáig magára. Történt ugyanis, hogy egy szép és fényes kocsi gördült elé, és kiszállt belőle egy nyalka legény. Adelheid, aki tündérmeséken nevelkedett, úgy gondolta, hogy aki ilyen szép járművel jár, az csakis egy jótevő herceg lehet. Meg is örült rögtön, hogy a gondviselés végre az útjába küldött valakit. A legény pedig így szólt: „Mit keresel itt kint ilyenkor éjnek idején?” „Ó, kedves ifjú, – mondta Adelheid – szörnyű dolog történt velem. Idejöttem Párizsba egyes-egyedül, nulla helyismerettel, és erre kiderült, hogy átvert az utazási iroda, és most nincs, hol meghúzzam magam éjjel.” „Gyere velem, én segítek neked.” – szólt erre a legény. Adelheid hitt neki, és tüstént be is szállt a kocsijába. Ám a legény nem jótevő herceg volt, hanem egy megátalkodott gonosztevő, konkrétan emberkereskedő, aki azonnal meglátta a remek üzleti lehetőséget a fiatal és életerős lányban. Meg sem állt Adelheiddel Ukrajnáig, ahol annak rendje és módja szerint eladta őt rabszolgának. Adelheid élete ettől kezdve merő szenvedés lett. Állandó megaláztatás, szakadatlan munka éjjel és nappal, borzalmas körülmények… egyszóval kész rémálom. Éjnek éjjelén, mikor már mindenki a házban az igazak álmát aludta, a lány kiment a kertbe, és keserves sorsát siratta. „Ó, hát ezért születtem erre a világra, - hangzott panasza – hogy gonosz emberek eltiport szolgájaként sorvadjon el fiatal életem? Nem létezik hát égi igazságszolgáltatás, mely megszabadítana engem szörnyű kínjaimtól?” És így tovább. Könnyeivel buzgón öntözte a földet, és egy mag rögtön szárba is szökkent, és nagy, erős fa nőtt belőle. Ez a fa természetesen csodatevő fa volt, hisz egy mesébe mindenféleképp kell egy ilyen, meg amúgy is a közelben lévő atomerőmű felrobbanása óta igencsak furcsán viselkedtek a növények. Adelheid pedig egy idő után mindig a csodafa tövében sírt, és ott mindig megnyugvást lelt.
Történt egyszer, hogy a király három napig tartó bálsorozatot rendezett, és elhívta az ország összes hajadon leányát, hogy fia számára így keressen menyasszonyt. Adelheid gazdájának két lánya, kik szintén hivatalosak voltak a rendezvényre, nagyon megörvendtek erre a hírre. A két lány amúgy, kiknek neve Katrina és Jolanda volt, szép arcú, karcsú, hófehér bőrű volt, de szívük telve volt gonoszsággal. Gyakran bántották szegény Adelheidet, aki csak csendben tűrt. Mikor megkapták a király meghívását, rögtön hívták is Adelheidet: „Vasald ki ruháinkat, pucold meg cipellőinket, tűzd fel a hajunkat, kapcsold be csatjainkat! A királyi palotába készülünk, kivételesen gyönyörűeknek kell lennünk!” Adelheid úgy is tett, ahogy megparancsolták neki, de nagyon szomorú lett, mert ő is szeretett volna elmenni a bálba. Ezért miután a házbéliek mind elmentek, kiment a kertbe, leült a csodafa tövébe, és sírni kezdett. „Ó, milyen szívesen mennék én is a bálba! Ehelyett meg itt kell raboskodnom, míg azok a fennhéjázó úri népek táncolnak és mulatoznak!” A fa pedig nem bírta tovább hallgatni Adelheid panaszait, és megszólalt: „Adelheid, ha annyira szeretnéd, miért nem mész el a bálba? Nincs otthon senki, nem vennék észre, hogy elmentél.” A lány erre nagyon meglepődött, mert még nem találkozott beszélő fával. De miután felocsúdott meglepetéséből, válaszolt is neki: „Ó, kedves fa, nem mehetek el én így a bálba! Hiszen nincs is megfelelő öltözékem!” Mihelyst kimondta ezeket a szavakat, a fa megrázta lombjait, és lehullajtott egy gyönyörűséges estélyi ruhát – igazi designer darabot – meg hozzáillő cipellőt. Adelheid erre rettentően megörült, fel is vette rögtön a ruhát és a cipőt, és rohant is a bálba. Ott pedig senki nem ismerte fel, mert olyan gyönyörű volt ebben az öltözékben, hogy azt hitték róla, idegenből érkezett királykisasszony. A királyfi pedig rögtön fel is kérte Adelheidet táncolni, és nem is eresztette el egész este, annyira megigézte a lány szépsége. Aztán éjfélt ütött az óra. Adelheid meg is ijedt rögtön, hogy ilyen későre jár, és rohant is volna haza, de a királyfi megállította. „Hova rohansz, szép hercegnő?” – kérdezte. „Haza kell mennem.” – felelte Adelheid. „Ugyan, biztos elnézik neked, ha maradsz még egy kicsit.” – mondta erre a királyfi. „De én rabszolga vagyok, és a gazdáim megölnek, ha megtudják, hogy kiszöktem!” – bukott ki hirtelen Adelheidből. „Kik a gazdáid?” – kérdezte a királyfi – „Majd én elintézem őket.” A királyfi ugyanis már így ismeretlenül is éktelen haragra gerjedt Adelheid gazdái iránt, amiért az ő gyönyörűséges kedvesét rabszolgasorban merték tartani. „Eberhardték.” – felelte Adelheid – „Látod azt a két hiú teremtést ott?” – kérdezte Katrinára és Jolandára mutatva, akik a terem másik végében kellették magukat – „Ők a lányaik.”
A királyfi pedig azonnal megparancsolta alattvalóinak, hogy fogják el, és börtönözzék be az Eberhardt családot. Így Adelheid megszabadult borzalmas gazdáitól. A királyfi pedig rögtön feleségül is kérte, és Adelheid igent mondott. Heted-hét országra szóló lakodalmat csaptak, és utána boldogan éltek, míg meg nem haltak.