Egyszer volt, hol nem volt, az
Óperenciás tengeren is túl, ott, ahol a kurtafarkú malac túr, élt egy király és
annak családja. Sokáig éltek szeretetben és boldogságban, de mivel semmi sem
tart örökké, főleg a boldogság nem, ezt a családot is utolérte a fájdalom és
szomorúság. Történt ugyanis, hogy a királyné világra hozta hetedik gyermekét,
és ennek örömére nagyszabású ünnepséget rendeztek. Erre mindenkit meghívtak,
aki számított, egyedül a király legidősebb nővére maradt le a vendégek
listájáról. Ez nem volt véletlen, a király nővére ugyanis rettentőmód utálatos
és kiállhatatlan nőszemély volt. Ám amikor az előbb említett tudomást szerzett
róla, hogy kihagyták a meghívottak köréből, éktelen haragra gerjedt, és bosszút
esküdött. "Meglássátok, megbánjátok még ezt nagyon!" – dühöngött
magában – "Engem nem lehet így büntetlenül megalázni!" És a gonosz
nővér tartotta is magát szavához. Ételszállítónak öltözve belopózott a
palotába, és megfertőzte a királyné ételét E-koli baktériummal. A királyné
ennek következtében súlyosan megbetegedett, és pár nap múlva meg is halt. A
király szomorúsága leírhatatlan volt, nem kevésbé gyászoltak a gyermekek. A nép
is megsiratta az elhalálozott királynét, mert nagyon jó asszonynak tartották.
Teltek-múltak a hetek és hónapok, ám
az udvar gyásza nem enyhült. Leginkább a király volt vigasztalhatatlan, még
régi jó öreg udvari bolondja sem tudta felvidítani, kinek tréfáin régen pedig
annyit nevetett. Ám a királyi tanácsadók nem nézték jó szemmel ezt vég nélküli
gyászt, úgy vélték, az ország érdekében a királynak újra kell házasodnia, és
trónörököst nemzenie. Ugyanis a királynak eddig csak lányai születtek, és
akkortájt senki sem hallott olyanról, mint Pragmatica Sanctio, és Albion
királynői is ismeretlenek voltak, így az elit elképzelhetetlennek tartotta,
hogy a trónörökös nő legyen. Ezért a tanácsadók szüntelenül nógatták szegény
királyt, hogy keressen végre magának új feleséget. Ő erről először hallani sem
akart, de a hosszú győzködés hatására végül beadta a derekát. A tanácsadók
követeket küldtek messzi földekre, hogy a király kedvére való hercegnőt
találjanak. Ám hiába tértek haza több száz portréval, egyik sem nyerte el a
király tetszését. Ezek után a tanácsadók úgy gondolták, hogy ha a királyi
sarjak között a király nem talál megfelelő arát, akkor ki kell terjeszteni a
keresési kört. Ezért egy nagyszabású bálsorozatot szerveztek, melyre meghívták
az ország összes hajadonját. Az ország minden tájáról jöttek szebbnél szebb fiatal
leányok abban a reményben, hogy belőlük lesz az új királyné, de a király
tetszését egyikük sem nyerte el. A tanácsadók meg csak bosszankodtak a király
válogatósságán. Egyszer az egyikük így szólt: "Ah, nem hiszem el, hogy a
király még mindig nem talált magának való feleséget! Pedig több szépséget
vonultattunk fel azon a bálon, mint ahányan a Miss Universe-re jelentkeznek!
Komolyan mondom, a fenségnek megboldogult feleségét magát vagy legalábbis
reinkarnációját kéne bemutatnunk, hogy végre újra megállapodjon!" Ezt a
kirohanást a király épp meghallotta, ugyanis szokása volt időnként tanácsadói
beszélgetéseit kihallgatnia régi titkosszolgálatos beidegződései miatt. Az
utolsó mondat szöget ütött a fejében, és úgy döntött megkeresi felesége
reinkarnációját, mert jobban belegondolva tényleg nem tudott más asszonyt
elképzelni maga mellett, mint elhunyt kedvesét. Nem is kellett sokat keresnie,
ugyanis történetesen legidősebb lánya az anyja kiköpött mása volt, külsőleg és
belsőleg is. Ezért rohant is lányához, hogy megossza vele briliánsnak hitt
ötletét. Egyik nap így szólt Hiltrudéhoz, a lányához: "Lányom, remek hírem
van számodra: férjet találtam neked." "Ó igazán?" – kérdezte
örömtől felcsillanó szemekkel Hiltrude, mert túlféltő apja miatt már kicsit
hosszabb ideje volt pártában a kelleténél, legalábbis az akkori vélekedés
szerint. Már szövögette is fejében a képeket a hősszívű, lovagias,
északszülötte daliás hercegről, mikor apja következő mondata megölte az álmait.
"Igen, lányom, méghozzá alkalmasabb jelöltről nem is lehetne szó, ugyanis
én lennék az." "De apám," – szólt Hiltrude félelemtől elsápadó
arccal - "ilyen mértékű vérfertőzés még a Habsburgok köreiben sem volt
ismeretes! Ez egyszerűen nem helyénvaló!" "Ugyan, lányom," –
igyekezett megnyugtatni az apa – "ne törődj annyit a genetikával!"
"De apám..." – kezdte Hiltrude. "Nincs apelláta." – mondta
a király – "Megmondom a tanácsadóimnak, hogy jövő hónapban
egybekelünk."
Hiltrude nem tudta, mitévő legyen,
abban viszont biztos volt, hogy nem akar apjához feleségül menni. A vérfertőző házasságnak
már a puszta gondolata is olyannyira elborzasztotta, hogy úgy döntött, inkább
megszökik a palotából. Hiltrudének volt egy régi, viseltes bőrkabátja, melyet
akkor szokott viselni, mikor inkognitóban járkált a nép között – ez akkoriban
ugyanis nagyon divatos szokás volt a királyi sarjaknál –, azt öltötte magára,
és még az éj leple alatt elhagyta a királyi udvart. Hosszan ment-mendegélt, át
hegyen-völgyön, hisz minél messzebb akart kerülni a palotától. Egyszer, mikor
egy kis tisztásra ért, úgy döntött, megpihen, hisz az üldögéléshez és
kocsikázáshoz szokott hercegnői lábai nem bírták a hosszú gyaloglást. Ahogy ott
üldögélt az egyik fa tövében, síró hangra lett figyelmes. "Van itt
valaki?" – kérdezte Hiltrude. "Itt vagyok a fa odvában." – szólt
a válasz – "Beakadt az egyik szárnyam, és nem tudok kijutni. Kérlek,
segíts!" Hiltrude benézett a fa odvába, és egy piciny kis erdei tündérkét
pillantott meg. Gyorsan ki is szabadította, mire a tündér boldogan repült ki a
szabadba. "Köszönöm, hogy megsegítettél." – szólt a tündér –
"Köszönetként fogadd el ezt a fésűt! Ha ezzel megfésülködsz, olyan
varázslatosan szép leszel, hogy a napra lehet nézni, de rád nem." És ezzel
egy aprócska finom faragású elefántcsont fésűcskét ejtett Hiltrude markába.
"Ezzel arra akarsz utalni, hogy nem vagyok elég szép?" – kérdezte
kissé sértődötten Hiltrude, ugyanis az őt körülvevő hódolattól némileg
elkapatta magát, és rossz néven vette, ha valaki bármilyen módon arra utalt,
hogy esetleg nem néz ki jól. "Ugyan, dehogy!" – tiltakozott a tündér –
"Gyönyörű fiatal leány vagy. De sosem árt egy kis mágikus tuning."
Ezzel el is repült. Hiltrude pedig rövid pihenő után folytatta útját az
ismeretlen felé. Sokáig tartó gyaloglás után végül egy másik királyságba
érkezett. Mivel végtelenül elcsigázott és éhes volt, úgy döntött, megpróbál
szállást kérni magának a királyi palotában. Be is kopogtatott a vár kapuján,
mire egy őr nyitott ajtót. "Mi járatban vagy errefelé, te lány?" –
kérdezte Hiltrudétól. "Hosszú vándorútról jövök, és szállást
keresek." – felelte Hiltrude – "Esetleg van itt szabad szoba?" "A
királyi palota nem hajléktalanszálló." – szólt az őr – "Viszont ha
hasznosítod magad az udvarnál szolgálóként, kaphatsz egy szobát."
"Szívesen munkába állok." – mondta Hiltrude – "Nem vagyok én
ingyenélő!"
Innentől fogva Hiltrude szolgaként
dolgozott a királyi udvarban. Általában az istállók takarítása, és a libák
őrzése volt a feladata, de időnként az ebédet is neki kellett felszolgálnia. A
többi szolgáló kissé furcsán nézett rá, mert Hiltrude - hogy nehogy valaki
felismerje – sosem vált meg bőrkabátjától, és még a kapucnit is a fejére húzta.
Ezért rögtön el is keresztelték "Kapucnis"-nak, és csak így hívták,
már csak azért is, mert az eredeti nevét nem tudták, hisz a királylány ezt sem
merte elárulni.
Egy napon történt, hogy a király
hatalmas, négy napig tartó – a máshol megszokott hárommal ellentétben, ugyanis
az öreg király egy kissé mindig is lázadó és formabontó szellem volt –
bálsorozatot hirdetett meg. Az ünnepségsorozat annyira nem is titkolt rejtett
szándéka az volt, hogy az éppen nagykorúvá vált királyfi számára megfelelő
menyasszonyjelöltet találjanak. Hiltrude mihelyst meghallotta a hírt, másra sem
tudott gondolni, csak az elkövetkező bálra. Nagyon szeretett volna részt venni
rajta, mert bár szinte megszokta a szolgálói életstílust, azért hiányzott neki
a régi királyi fényűzés. El is kezdett gondolkodni azon, hogyan juthatna be a
bálra. Úgy vélekedett, hogy mivel már elég hosszú idő eltelt, és az utána való
keresést már-már feladták, azaz nem szerepelt már a portréja minden második
fatörzsön, szabadon vállalhatja az arcát. A fő problémát azonban nem is ez jelentette,
hanem a megfelelő öltözet. Mivel annak idején elég sietősen szökött meg az
udvarból, nem volt módja arra, hogy legszebb ruháit magával hozza, és bár
szolgálata alatt kapott némi fizetséget, melyből viszonylag sokat félre is
tett, nem tellett neki az elit körökben megszokott színvonalra, hisz köztudott,
hogy a királyi bálok nem éppen a minimálbéresek számára vannak kitalálva. Így
Hiltrude nem tudta, mitévő legyen. Hosszasan tanakodott, de valahogy nem
sikerült megoldásra jutnia. Végül elkeseredetten adta fel a gondolkodást, és
vonult el aludni. Ahogy pakolászott a holmijai között, keze apró és hidegtapintású
tárgyba ütközött. Ahogy közelebbről megszemlélte, egy fésűt látott, és eszébe
is jutott, hogy ez bizony az a varázsfésű, melyet a tündér adott neki annak
idején. „Hogy is mondta? – kérdezte magától – Olyan széppé tesz, hogy a napra
lehet nézni, csak rám nem? Nosza, próbáljuk hát ki!” És ahogy végighúzta haján
csodafésűt, rögtön meg is változott. A haja szőkébb, fényesebb és élettel
telibb lett, az arcán rózsaszínű pír jelent meg, az egész bőre fehérebb és
selymesebb lett, és ami nem elhanyagolható, rongyos ruhái is drága, exkluzív
darabokká változtak. „Nahát, ez aztán a remek holmi!” – kiáltott fel boldogan,
és büszkén illegette magát a tükör előtt. Most már tudta, hogyan fog elmenni a
bálba.
Mikor
eljött a bál estéje, Hiltrude izgatottan vonult vissza szobájába. Már alig
várta, hogy átalakulhasson szolgálóból gyönyörű királylánnyá. A szobájában
leült a tükör elé, és néhányszor áthúzta a varázsfésűt a haján, majd boldogan
figyelte, ahogy átalakul gyönyörűséges hercegkisasszonnyá. Ezután óvatosan
kilopózott a szolgálói szárnyból, majd megközelítette a palota főkapuját. Hatalmas
mennyiségű endorfin áradt szét Hiltrude szervezetében, mikor méltóságteljesen
betipeghetett a bejáraton. Épp a terem díszeiben gyönyörködött – csinos kis rokokó
művek, állapította meg magában –, mikor is meglepetésére valaki megszólította.
„Szabad egy táncra, kisasszony?” – kérdezte egy selymes hang. Ahogy Hiltrude
hátrapillantott, nem mást látott maga előtt, mint magát a királyfit. Örömmel
fogadta el a felkérést, hiszen rég táncoltatták meg ifjú királyfik. Miközben
táncoltak, a királyfi folyton Hiltrudét kérdezgette kilétéről és származásáról.
Hiltrude, nem akarván felfedve valódi kilétét, ám fantázia hiányában fedősztori
nélkül maradva, végig kitérő válaszokat adott, de a királyfi csak nem adta fel.
„Hát ezt más nem is érdekli, csak a családfa? – bosszankodott magában Hiltrude
– Ahelyett, hogy élvezné a táncot! És lassan nem tudok, mit mondani!” „Miért is
érdekel ez annyira téged?” – kérdezte végül a királyfit a lány. „Szeretnélek
minél jobban megismerni. – hangzott a felelet – Még nem találkoztam olyan
gyönyörű lánnyal, mint te!” Hiltrude szeretett volna már megszabadulni a
királyfitól és a vallató kérdéseitől. Nem tudván, mi mást tehetne, végül így
szólt: „Nézd csak! Ott repül egy főnix!” „Hol?” – kérdezte a királyfi, aki nem
találta a főnixet a megjelölt ponton, ám mire visszafordult a lány felé, annak
hűlt helyét találta csak. Hiltrude ugyanis időközben elfutott, mégpedig
unikornisokat megszégyenítő gyorsasággal – ekkor hálát is adott az égnek,
amiért annak idején megannyi futóversenyen vett részt. Gyorsan bemenekült a
szobájába, és visszaváltozott egyszerű szolgálólánnyá. Így mikor az enyhén
csalódott királyfi összetalálkozott a folyosón a kapucnis gúnyába bújt
Hiltrudéval, fel sem ismerte benne azt a gyönyörű lányt, aki úgy felkavarta
gondolatait. A lány pedig örült, hogy sikeresen megmenekült egy rámenős
királyfitól.
Hiltrude
a bál második, harmadik és negyedik estéjén is tiszteletét tette a fényűző
mulatságon. A királyfi pedig mindannyiszor csak vele akart táncolni egész este,
mert annyira megigézte a lány, hogy más hajadonra rá sem bírt nézni. Hiltrude
azonban nem viszonozta ezeket az érzelmeket, mert a királyfit beképzelt és
önhitt személynek tartotta, akit inkább elkerülni szeretett volna. Akárhogy
udvarolt neki az ifjú herceg, akárhogy kérlelte, hogy legyen a felesége, semmi
sem hatotta a lányt. A bálsorozat végeztével pedig Hiltrude úgy eltűnt, hogy se
híre se hamva nem volt – azaz visszaváltozott a kapucnis szolgálólánnyá. A
királyfit pedig annyira megviselte ez, hogy betegen ágynak esett.
Egyik
nap, ahogy Hiltrude épp takarítgatott a folyosón egyszer csak szembetalálkozott
a szakácsnéval, aki így szólt: „Ó, Kapucnis, de jó, hogy megtaláltalak! Nekem
most el kell ugranom pár percre átvennem egy küldeményt a húgomtól, lennél
olyan jó, és addig is megkavargatnád az úrfi levesét?” „Persze, Elke néni.” –
felelte a lány, és máris a konyhában termett. Ahogy kavargatta a levest,
elgondolkodott azon, hogy ő voltaképp mennyire nem szeret főzni, és hogy a
tűzhely meg a nők elnyomásának tárgyi jelképe, és ebből adódóan a főzés alantas
munka. És Hiltrude számára a leves kavargatása olyannyira alantas
jelentéstartalommal bírt, hogy ténylegesen leesett az ujjáról a gyűrű, az,
amelyet még megboldogult édesanyjától kapott, és melyet soha le nem vett, még
szolgálóként sem. A lány viszont annyira el volt merülve a gondolataiban, hogy
észre sem vette ezt a veszteséget, gyanútlanul kevergette a levest tovább, amíg
vissza nem jött a szakácsné. „Köszönöm, lányom. – mondta Elke asszony – Most
már felviszem a levest.” És a szakácsné így is tett. Amikor a királyfi
belekanalazott a levesbe, furcsa, kemény dolog ütközött a fogának, és mikor
megnézte, látta, hogy egy gyűrű. És rögtön fel is ismerte, hogy milyen gyűrű,
mivel jó párszor volt alkalma megfigyelni, hogyan öleli körbe egy bizonyos
imádott kéz gyűrűsujját, mely kapcsán mindig felötlött benne ez a keserű
gondolat: „Bezzeg az én gyűrűmet nem hajlandó elfogadni!” Ahogy teljesen
eljutott a herceg agyáig a felismerés, a szíve hevesen megdobbant, és ezt
kérdezte a szakácsnétól: „Mondd, szakácsné, te főzted ezt a levest?” „Igen. –
felelte a szakácsné kissé megszeppenten – Miért, talán nem ízlik?” „Nem erről
van szó. – felelte a királyfi – Na,de végig te voltál a fazék mellett.” „Igen.”
– válaszolta a szakácsné, mert azt hitte, hogy ez egy beugratós kérdés volt,
melynek nincs más célja, mint hogy kiderítse, nem csalt-e el egyetlen percet
sem a munkaidejéből. „Hazudsz.” – mondta a királyfi szúrós tekintettel. „Na jó,
bevallom, öt percig az a kapucnis lány kevergetett helyettem, amíg nekem el
kellett mennem átvenni a szívkoszorúér gyógyszeremet, ami eléggé sürgős volt.
De ígérem, többé nem fordul elő!” – mondta rémülten a szakácsnő. A herceg erre
elgondolkodott. Vajon a rejtélyes kapucnis szolgálólány, aki szurtos és ócska
rongyokban jár, ő lenne igazából a szerelme? „Nem, ez nem lehetséges. –
gondolta a királyfi – Egyáltalán nem hasonlít Rá.” Vagy lehet, hogy egyszerűen
szolgai parancsot teljesített, mikor is szíve hölgye megbízta azzal, hogy dobja
bele a gyűrűjét a levesbe ezzel jelezvén, hogy igazából szeretne hozzámenni
feleségül? A herceg ettől a gondolattól nagyon felvillanyozódott, és azonnal be
is rendelte magához a kapucnist. „Mondd csak, - kezdte a királyfi, ahogy a lány
belépett a szobába – megkeresett téged valaha is egy úri hölgy azzal, hogy dobd
bele a gyűrűjét a levesembe?” „Nem.” – felelte Hiltrude, mert hirtelenjében nem
tudta, miről van szó, aztán ahogy óvatosan megérintette a bal gyűrűsujját,
rájött. „Anyám gyűrűje! – gondolta kétségbeesetten – Beleesett a levesbe!”
„Akkor hogy került a levesembe ez a gyűrű?” – kérdezte a királyfi felmutatva az
ominózus gyűrűt. „Most, hogy jobban belegondolok, lehet, hogy mégis megkeresett
egy úri kisasszony. – mondta a lány, mert félt, hogy ha a királyfi más irányból
kezdi el faggatni, rájön a kilétére – Csak tudja, olyan lyukas a memóriám,
sajnos nem telik Cavintonra.” „Szóval azt mondod, mégis megkeresett téged egy
úri hölgy?” – kérdezte a királyfi. „Igen. – felelte a lány – Tudja, most már
emlékszem, azt mondta, hogy megbánta, hogy olyan elutasítóan viselkedett
magával, viszont haza kellett utaznia, és ezért küldte el magának a gyűrűjét
afféle szuvenírként.” „Rendben. – mondta a királyfi, aki valamiért nem volt
teljes mértékben meggyőződve arról, hogy a lány igazat mond – Most elmehetsz,
de előtte, kérlek, emeld fel a kapucnidat!” „Ó, azt nem tehetem. – mondta
rémülten a lány – Tudja, fényérzékeny vagyok.” „Ugyan, ide alig jön be a fény.
– felelte erre a királyfi – Ezek a román stílusú lőrésablakok!” „Igen, de
kaposi szarkómám is van. – mondta erre Hiltrude – Az arcom nem szép látvány.” „Nem
érdekel. – mondta a királyfi, aki egyre inkább kezdett gyanakodni – Hadd
lássalak!” És ezzel felhajtotta a lány kapucniját. Bár Hiltrude az egész napos
munka után és a mágikus segítség nélkül kevésbé nézett ki ragyogóan, mint a
bálon, a herceg mégis azonnal felismerte. „Kedvesem!” – kiáltott fel boldogan.
„Nem vagyok a kedvesed.” – mondta erre Hiltrude dacosan. „Miért vagy ilyen
rideg velem? – kérdezte a királyfi – Mellettem boldog és biztonságos életed
lehetne!” A biztonságos szó megütötte Hiltrude fülét, és eszébe jutott, hogy ha
hozzámegy a királyfihoz, akkor többet nem zaklathatná apja a házassági
kérésével, ugyanis a poligámia arrafelé tiltott volt. Rögtön megörült a
lehetőségnek, és arra gondolt, hogy ha a békés élet ára az, hogy egy kissé
beképzelt, de alapvetően nem rossz személlyel éljen egy háztartásban, akkor ezt
talán meg tudná fizetni. „Igazad van, Engelbert, - szólt Hiltrude, és remélte,
hűen játssza a józan belátásra térő szerelmest – ok nélkül voltam elutasító
veled. De most rájöttem, hogy te vagy életem hiányzó kirakós darabkája, keljünk
egybe most!”
És a fiatalok egybe is keltek,
méghozzá hetedhét országra szóló lakodalom keretében, hisz a gazdagok körében
úgy dívott. Hiltrude egészen megszerette férjét, és még egy gyermeknek is
életet adott. Egészében véve elmondható, hogy boldogan éltek, ám mint az
köztudott, a boldogság sosem tart örökké, úgyhogy már gyülekeztek is a baljós
árnyak a királyi pár életének egén.
Történt ugyanis, hogy az udvarban
szolgált egy végletesen rosszindulatú kapzsi és túlzott mértékben ambiciózus
szolgálóleány, aki a fenti okok miatt nem volt megelégedve cselédi életével.
Ezért gonosz tervet eszelt ki: azt tervezte, hogy megöli Hiltrudét, majd a
szomorkodó király mellett ő foglalja el a királynői trónt. Egy nap felment
Hiltrudéhoz, és így szólt hozzá: „Felséges asszonyom, olyan szép idő van kint,
miért nem megy le sétálni egyet a folyópartra? Úgy hallottam, hogy a kora
tavaszi napfény és friss levegő igencsak jót tesz az egészségnek.” „Igazad van,
Adele. – szólt a királyné – Ilyen időben tényleg érdemes sétálni menni.”
Hiltrude el is indult a folyóparthoz, a szolgáló pedig követte. Amikor leértek
a partra, így szólt a szolga: „Nézze csak meg közelebbről, felséges asszonyom,
milyen szép most a víztükör!” És amikor Hiltrude közelebb hajolt a vízhez, a
szolgáló gonosz módon belökte a vízbe. Fuldokolt a királyné, mivel régebben
ellógta az úszásórákat, és hiába kiáltozott segítségért, nem jött senki a
megmentésére. Így szépen lassan meghalt, Adele, a szolgáló, pedig örvendezett
magában. „Most hogy ez az ostoba tyúk meghalt, - gondolta magában – én leszek a
királyné, és végre egyenesbe kerül az életem! Temérdek pénz, drága holmik,
fényűző ünnepek! Mindig is erre vágytam!”
A
király vigasztalhatatlan volt felesége halálhírére, és hosszú gyászba kezdett.
Ám a törtető szolgálólány végül addig-addig ügyeskedett, míg végül sikerült
elvetetnie magát a királlyal. Boldog volt, hisz beteljesült az álma, végre
királynői életet élhetett férje oldalán. Egy valami zavarta csak, az ifjú
trónörökös, aki túlzott mód emlékeztetett az anyjára, Hiltrudéra, és aki
egyáltalán nem szívlelte új mostohaanyját. Folyton próbált valami galád csellel
megszabadulni az ártatlan kisfiútól, ám próbálkozásai értehetetlen módon rendre
kudarcba fulladtak – az asszony nem is sejthette, hogy a gyermek édesanyja
magas fokú védelme alatt áll, aki éjszakánként szellem képében jár vissza
egyetlen szülöttjéhez.
Egyik este, mikor Adele
álmatlanságtól szenvedve a palotában sétálgatott, elment a kisfiú
hálószobájának ajtaja előtt, és azt látta, hogy az oda rendelt őr elszundított.
„Hm, most védtelen az a mocskos poronty.” – gondolta magában a nő – „Ha
bemennék, és megölném, senki sem tudná, hogy én voltam az.” És be is nyitott a
fiú ajtaján. Ám amit odabent látott, attól a földbe gyökerezett a lába.
Hiltrude szelleme ugyanis szokásához híven azon az estén is meglátogatta
gyermekét, és épp esti mesét olvasott fel neki, melyet a kisfiú élvezettel
hallgatott. „Mit keresel itt, te némber?” – kérdezte Adele, ahogy kissé magához
tért a sokkból – „Te meghaltál!” „Úgy van, méghozzá a miattad!” – felelte dühösen
Hiltrude – „És amint tehetem, ezt el is mondom az egész világnak, hadd tudják
meg az emberek, milyen romlott lelkű királynéjuk van!” Adele ettől nagyon
megijedt, és futva hagyta el a szobát. Eldöntötte, hogy minden áron meg fog
szabadulni a néhai királyné szellemétől, hisz azon kívül, hogy a frászt hozta
rá jelenlétével, félő volt, hogy más is találkozik vele, és akkor kiderül az ő
kis titka. Ezért különféle szelleműzőket bérelt fel a világ minden tájáról,
hogy segítsenek rajta, de egyikük sem járt sikerrel.
Egyik este a királynak rémálma volt,
és ijedten ébredt fel. „Meg kell néznem a fiamat.” – mondta feleségének – „Olyan
rossz álmom volt.” „Ugyan már, kedvesem,” – szólt Adele attól tartva, hogy a
férje összetalálkozik Hiltrude szellemével fia szobájában, és akkor minden
kiderül – „csak egy rossz álom volt, semmi más. Felesleges emiatt a fiadat
ilyen késői órában zavarni.” „Csendben leszek, fel sem fog ébredni.” – felelte erre
a király – „De muszáj meggyőződnöm róla, hogy jól van, saját megnyugvásom
érdekében.” És ezzel el is indult a fia szobája felé. Adele a nyomában futott,
és a legkülönfélébb indokokkal próbálta férjét eltántorítani a látogatási
szándékától, sikertelenül. Ahogy a király benyitott a szobába, ott találta
hajdani felesége szellemét, aki épp altatódalt dúdolt gyermekének. „Kedvesem!” –
kiáltott fel meglepetten a király, hisz mindig is Hiltrude volt az igaz
szerelem számára, Adele csak afféle pótlékként szolgált – „Hogyhogy itt vagy?” „Megkaptam
az alvilág urától azt a kegyet, hogy éjjelenként visszajárhatok a fiamhoz.” –
felelte Hiltrude – „Ám csak a fiam szobájába tehettem be a lábam.” „Úgy
hiányoztál nekem!” – mondta a király. „Te is nekem, kedvesem.” – szólt az
asszony – „Kegyetlen mód választott el tőled egy gonosz szolga túlzott
törtetése.” „Mire gondolsz?” – kérdezte a férfi értetlenül. „Adele vette el az
életem.” – felelte Hiltrude – „Kicsalt a tóhoz, majd belökött, hogy
megfulladjak. Mindezt azért, hogy ő lehessen a királyné.” „Igaz ez?!” – fordult
felháborodottan az említett asszonyhoz a király. „Egy szavát se hidd el!” –
mondta kétségbeesetten Adele – „A szellemek mindig össze-vissza beszélnek.” „Te
álnok némber!” – kiáltott fel a király – „Elvetted hőn szeretett feleségem
életét, csak hogy te feljebb törhess! De ezért még meglakolsz!” „Úgy szeretem,
mikor a gonosz lebukik!” – hallatszott egy hang valahonnan a szoba végéből. „Te
ki vagy, és mit keresel itt? – kérdezte a király. „Az igazság tündére vagyok.” –
hallatszott a felelet – „Jó hírt hozok számodra, király. Mivel végre rájöttél
az igazságra, úgy döntöttem, visszaadom neked elhunyt feleséged életét.” És
ahogy ezt kimondta, Hiltrude most már hús-vér valójában állt a szoba közepén. „Engelbert!”
– mondta az asszony. „Hiltrude! Hát visszatértél” – örvendezett a férj.
Boldogan borultak egymás karjaiba.
Adele végül megkapta a neki járó
büntetést. Forró vassal égették meg testét, majd hét álló napon át vonszolták körbe a királyságban, hogy mindenki lássa, így jár az, aki a király
kedvese ellen vét. Hiltrude és Engelbert pedig boldogan éltek kisfiukkal
együtt, amíg meg nem haltak.
