The Happy Tree Friends featuring Morella :)

The walking pine tree

Once upon a time, almost two thousand years ago, there was a rich man and he had a beautiful and devout wife. They loved each other very much, but they didn't have any children although they wanted to, and the woman prayed for it day and night with no effect. In front of their house there was a courtyard where there was a walking pine tree. One winter the woman was standing under it and she was peeling an apple; as she was peeling it with her knife, she cut her finger and her blood fell on the snow. "Ah - said the woman and she sighed deep from her soul and she was watching her blood and her heart was aching with pain - if only I had a child, red as blood and white as snow!" And as she had said it, she started to feel incredible happiness as if her wish had come true. She went back to the house and a month passed by and the snow had melted, two months and the border turned green, three months and flowers started to grow from the soil, four months and all the trees had grown leaves and the leafy branches weaved into each other, and the birds were chirping there and it could be heard all over the forest, and the petals of the flowers fell down from the trees. And the fifth month passed by and the woman was standing under the walking pine tree and the tree smelt so good that the heart of the woman gave a leap from happiness and she fell on her knees and she hardly wanted to go away. After the sixth month the fruits started to get ripe, by then the woman was quiet; and as the seventh month had arrived she gathered berries from the pine tree and she ate them greedily and she became sad and got ill; and the eighth month had arrived and she called over her husband and she said with tears in her eyes: "If I die, bury me under the walking pine tree!" Then her sadness passed away and she was happy until the ninth month had passed by, then she gave birth to a child who was white as snow and red as blood and as she saw it she died from happiness.
Her husband buried her under the walking pine tree and he mourned her with big grief; with time his pain eased, although he sometimes cried, but his sadness passed away soon and after a while he brought home a new wife. From this second wife he had a little daughter and from his previous wife he had a son who was red as blood and white as snow. When the woman looked at her daughter, she was dear to her, but when she looked at the boy, her heart became hard and she felt like the boy was standing in her way. She was always thinking about that, because she wanted her daughter to inherit the whole wealth and this was suggested by the Evil. So she started to loathe the boy and she chased him from one corner to another, and she either slapped him or pinched him. Because of that the boy's life was infinite fear. When he came home from school, he couldn't find a calm place in the house.
Once the woman was in the cellar and her daughter came to her and said: "Mother, give me an apple." - "Here you are, my child." - said the woman and gave her a nice apple from the chest; the chest had a big heavy lid with a big sharp iron latch. "Mother - asked the little girl - doesn't brother get an apple?" The woman became upset, but she said: "Of course he gets when he arrives at home from school." And when she saw the boy approaching from the window, as if the Evil had taken over her and she reached for her daughter and took back the apple saying: "You'll get one when your brother will too." With that she threw the apple into the chest and she closed it; and the boy was already standing at the door and the Evil suggested the woman to talk to him kindly: "My dear son, do you want an apple?" and she was looking at him with hatred. "Mother - said the boy – why are you so angry? Yes, give me an apple." And the woman felt the urge to bait the boy to her. "Come with me - she said to him and lifted the chest's lid - take an apple." And when the boy bent down, the Evil commanded the woman and creech, she shut the lid and it cut down the little child's head and it fell onto the red apples. The woman became mortified and she thought "If only I could brush aside this evil deed!" She went up to her room, she stepped to her wardrobe and she took out a white shawl from the top drawer and she put back the head onto the neck and she tied it with the shawl so that the cut was not visible at all. Then she made him sit on a chair in front of the door and put an apple in his hand.
Then Marlene went to her mother to the kitchen and her mother was standing by the stove and there was a pot full of hot water in front of her and she was stirring it. "Mother - said Marlene - brother is sitting there in front of the door, he is pale as a ghost and he is holding an apple. I asked for an apple, but he didn't answer and now I'm so scared." - "Just go there once again - said her mother - and if he doesn't answer, slap him on the face." Marlene went there and said: "Brother, give me an apple." And he was all quiet and the little girl slapped him on the face. Then his head fell down and the little girl got frightened and she started to cry and scream. She ran to her mother and she exclaimed: "Ah, mother, I have beaten down brother's head!" And she wept and wept and somehow she didn't want to calm down. "Marlene - said her mother - what have you done? But now be quiet or else someone would notice it, we can't undo it; well then we'll cook him in the soup." And Marlene was standing there and she wept and wept and her tears fell into the pot so there was no need of putting salt in the soup.
The father came home and he sat down by the table and asked: "Where is my son?" And the mother brought in a huge bowl and there was black soup in it. And Marlene was crying and she couldn't be consoled. Her father asked again: "Where is my son?" - "Ah - said the mother - he went far-far away, to his grandmother, he wants to stay there." - "What is he doing there? And he didn't even say adieu to me!" - "Oh, he was really eager to leave and he wants to stay there for six weeks; he'll be fine there." - "Ah - said the man - I'm so sad, it's not good, at least he could have said an adieu." With that he started to eat and said: "Marlene, why are you crying? Your brother will certainly come back." - "Ah, woman - said later - from what does this food taste so good? Give me more." And the more he ate the more he craved saying: "Give me more, no one else can eat it, because it's like it was my own flesh." And he ate and ate and he threw all the bones under the table until he ate it all. Marlene went to her wardrobe and she took out her most beautiful silk shawl from the lowest drawer. She collected all the bones and put them in her shawl and she carried them out in front of the door and she was crying bloody tears. Then he put them under the walking pine tree, on the green grass and as she put them there suddenly she cheered up and she wasn't crying anymore. Then the walking tree made a move and it outstretched and then closed its branches. And mist was coming down from the tree and in the mist fire was burning. And a beautiful bird rose from the fire and as it had disappeared, the walking pine tree became quiet as it was before and the shawl full of bones wasn't there anymore. Marlene cheered up and she was happy as if her brother was still alive. She went back to the house in a good mood and she sat by the table and started to eat.
And the little bird flew away and landed on the house of a goldsmith and there he sang a song:
“My mother slaughtered me
My father ate me,
My little sister, Marlene
collected my bones,
wrapped them in a silk shawl,
put them under the walking pine tree,
chirp, chirp,
how beautiful the bird here is!”
The goldsmith was sitting in his workshop and was working on a gold chain as he heard the bird which was sitting on the roof and singing, the song took his fancy. He stood up and as he stepped over the door-step he left one his slippers. Yet he continued his path and he went to the middle of the street, on one of his feet he wore a slipper and stockings on the other and he had his apron on him, holding the chain in one hand and a clam in the other and the sun was shining so bright. The goldsmith stopped and glanced at the bird. “You bird – he said – how beautiful you sing! Sing that song once more.” – “No – the bird responded – the second time is not for free. Give me the gold chain and I’ll sing it once more.” – “Here you are – the goldsmith said – I give you the gold chain, now sing it once more.” The bird came and grabbed the gold chain with his left foot and sat down in front of the goldsmith and sang:
“My mother slaughtered me
My father ate me,
My little sister, Marlene
collected my bones,
wrapped them in a silk shawl,
put them under the walking pine tree,
chirp, chirp,
how beautiful the bird here is!”
Then he flew to a cobbler and sat on the roof of his house and sang:
“My mother slaughtered me
My father ate me,
My little sister, Marlene
collected my bones,
wrapped them in a silk shawl,
put them under the walking pine tree,
chirp, chirp,
how beautiful the bird here is!”
As the cobbler heard it, he ran out wearing only a shirt and looked at the roof and he had to cover his eyes with his hands otherwise the sun would have made him blind.”You bird – he said – how beautiful you sing.” And he shouted through the door: “Woman, come out, there’s a bird here, listen to the bird, how beautiful it sings!” After that he called over his daughter and his apprentices and his servant and his maid, and they all went out on the street and they watched the bird, how beautiful he was and he had red and green feathers and golden ones around his neck, his eyes were shining like stars. “You bird – the cobbler said – sing that song once again.” – “No – the bird said – the second time is not for free, give me something.” – “Woman – said the man – go to the attic and on the top shelf there is a pair of red shoes, bring them down.” The woman came with the shoes. “Here you are, bird – said the man – now sing that song once again.” The bird came and he grabbed the shoes with the claws of his left foot then he flew back to the roof and sang:
“My mother slaughtered me
My father ate me,
My little sister, Marlene
collected my bones,
wrapped them in a silk shawl,
put them under the walking pine tree,
chirp, cbirp,
how beautiful the bird here is!”
And as he sang it he flew awav; holding the chain with his right foot and the shoes with his left foot and he flew far away, to a mill and the mill was running, clip-clap, clip-clap, clip-clap. And twenty millers were sitting in front of the mill's door and they were carving a millstone and they were forging, knock-knock, knock-knock, knock-knock, and the mill was running, clip-clap, clip-clap, clip-clap. The bird flew on a lime tree which was in front of the mill and sang:
“My mother slaughtered me"
then he caught the attention of one of the millers,
"My father ate me",
two other millers started to listen to him,
"My little sister, Marlene"
then he caught the attention of four other's
"collected my bones,
wrapped them in a silk shawl",
only eight millers were forging,
"put them under the walking pine tree",
only five,
"chirp, cbirp",
just one last,
how beautiful the bird here is!”
Then the last one had finished working too and he heard the last notes. "You bird - he said - how beautiful you sing! Let me hear it, sing it once more!" - "No - responded the bird - the second time is not for free, give me the millstone annd I'll sing it once more." - "Yes sir - said the lad - if everyone agrees, you'll get it." - "Yes - the others said - if he sings it once more, we'll give it to him." Then the bird descended and all the twenty millers tryed to lift the millstone with a crow-bar, whoa-whoop, whoa-whoop, whoa-whoop. Then the bird sticked out his head through the hole and with the stone on his shoulders he flew back to the tree and sang:
“My mother slaughtered me
My father ate me,
My little sister, Marlene
collected my bones,
wrapped them in a silk shawl,
put them under the walking pine tree,
chirp, chirp,
how beautiful the bird here is!”
And as he had sung it, he outstretched his wings, and with the chain in his right claws and with the shoes in his left, with the millstone around his neck he flew far-far away, to the house of his father.
The father, the mother and Marlene were sitting by the table inside the house and the father said: “Ah, what’s this brightness; I feel so good!” – “No way – the mother said – I’m rather terrified as if some bad storm was coming.” And Marlene was just sitting and wept and wept. Then the bird flew there and as he flew on the roof, the father said: “Ah, my heart is full of happiness, outside the sun is shining so bright as if I was about to see again some old friend.” – “Naw – the woman said – I’m so afraid that my teeth are clenching together and the blood in my veins runs cold.” And she unbuttoned her vest. Marlene was just sitting in the corner and wept and wept and her handkerchief got soaking wet from her tears. The bird flew on the walking pine tree and sang:
“My mother slaughtered me”,
The mother covered her ears with her hands, closed her eyes so that she could see and hear nothing, but the song was so loud in her ears as the wildest storm and her eyes were burning as if she had to see the apocalypse itself,
“My father ate me”,
“Ah woman – said the man – how lovely this bird is and it sings so beautiful, the sun is shining so bright and there’s such a sweet scent, similar to the scent of cinnamon.
“My little sister, Marlene”,
Marlene raised her head and she wasn’t crying anymore. And the man said: “I must go out, I want to take a closer look at this bird.” – “Ah, don’t go – said the woman – I feel as if the house was shaking and if it was about to be set on fire!” However the man went out and watched the bird.
“collected my bones,
wrapped them in a silk shawl,
put them under the walking pine tree,
chirp, chirp,
how beautiful the bird here is!”
With that the bird dropped the chain and it fell exactly on the man’s neck and it just fitted him perfectly. He went inside the house and said: “Look, what a nice bird, he gifted me this beautiful gold chain, he himself is beautiful too!” But the woman was still trembling with fear and she lied prone in the room and her bonnet slipped from her head. The bird continued singing:
“My mother slaughtered me”,
“Ah, if only I were thousand feet below the ground so that I didn’t have to hear it!”
“My father ate me”,
and the woman collapsed and almost died,
“My little sister, Marlene”,
“Ah – said Marlene – I’ll go out too, perhaps the bird has something for me too.” And with that she went out.
“collected my bones,
wrapped them in a silk shawl”,
And he dropped Marlene the shoes.
“put them under the walking pine tree,
chirp, chirp,
how beautiful is the bird here!”
And Marlene brightened and cheered up. She put on the shoes and started to dance and jump. “Ah – she said – I was so sad when I came out, now I’m so happy, this is a sublime bird, he gave me a pair of red shoes.” – “No way – the woman shouted and she jumped up and her locks were like flames – for me it feels as if it was the world’s end, I’ll go out too, perhaps it will get better outside.” And as she stepped out from the door, creech, the bird dropped the millstone on her head and she mouldered totally. The father and Marlene had heard it and they went out; then steam was coming from that place with flame and fire and as it ended, the little boy was standing there and he took his father’s and Marlene’s hand and they were all happy. Then they went inside the house and started to eat.

Az gyalog fenyűrűl

Réges-rég volt, kétezer esztendeje, volt egy gazdag ember, annak volt egy szép jámbor felesége, s nagyon szerették egymást, ámde nem volt gyermekük, bátor nagyon szerették volna, s az asszony hiába imádkozott érette nappal s éjszaka, nem lett nékik. Házuknak elejben pedig volt egy udvar, ahol állott egy gyalog fenyő, egyszer télvíz idején alatta állott az asszony, s egy almáról hántotta le héját; amint hántotta késivel, belémetszett az ujjába, vére pedig a hóra hullott. „Ah – szólalt az asszony, s lelke mélyéből felsóhajtott, s megnézegette vérit, hogy beléfacsarodott a szíve –, bárcsak lenne gyermekem, piros, mint a vér s fehér, mint a hó!” S hogy ezt kimondta, olyan boldogságot érzett, mintha kívánkozása valóra válna. Visszament a házba, s lemúlt egy hónap, és elolvadt a hó, s két hónap, és kizöldült a határ, s három hónap, és virágok serkentek a földből, s négy hónap, és kilombosodott minden fa, s a lombos ágak egymásba fonódtak, ott ficseregtek a madárkák, hogy belézengett az egész vaderdő, s a virágszirom lehullott a fákról; s elmúlt az ötödik hónap, s az asszony ott állt a gyalog fenyő tövében, s a fácska úgy illatozott, hogy az asszonynak szíve megdobbant az örömtől, s térdire hullott, s alig is akart elmenni onnét; hatodik hónap múltán vastagodni kezdtek a gyümölcsök, akkorra már az asszony csöndes volt; s a hetedik hónap jöttén leszedé a fenyőbogyókat, s mohón befalta őket, és elbúsult, és beteg lőn; s nyolcadik hónap jött, akkoron hívta férjét, és könnyeket hullajtva mondá: „Ha meghalok, temess a gyalog fenyő tövébe!” Majd megvigasztalódott s boldog volt, mígnem lemúlt a kilencedik hónap, akkoron gyermeke született, fehér, mint a hó s piros, mint a vér, s hogy ezt meglátta, úgyan örvendett néki, hogy beléholt.
Férje pedig eltemeté őtet a gyalog fenyő tövében, s keseregvén siratta; idő múltán fájdalma joházott, bár még sírdogált kicsinykét, de már vigasztalódott, és idő múltán tovább, új asszonyt hozott házába.
E második asszonytól született egy kisleánya, s az előző asszonytól fiacskája született volt, aki piros volt, mint a vér s fehér, mint a hó. Hahogy ez asszony az ő leánykájára rátekintett, fölöttébb kedves volt néki, hanem ha rátekintett a fiúcskára, szíve megkeményült, és úgy érezte, hogy mindenha útjában áll a gyermek, s mindig csak erre gondolt, mert azt akarta, hogy leánykája örökölje az egész vagyont, s ezt a Gonosz sugallta néki, azért meggyűlölte a kicsiny fiút, és egyik sarokból a másikba zavarta, s hol pofozta, hol belécsípett, azért a szegény gyermeknek szüntelen rettegés volt az élete. Ha megjött az iskolából, egy nyugodalmas helye nem volt a házban.
Egyszer az asszony a kamrában volt, akkor kisleánya is odaméne, s mondá: „Anyám, adj egy almát.” – „Tessék, gyermekem” – szólalt az asszony, s adott néki egy szép almát a ládából; a ládának pedig nagy nehéz fedele volt, nagy éles vasretesszel. „Anyám – kérdezte a kisleány –, bátyácska nem kap almát?” Megbosszankodott az asszony, mégis azt mondta: „De kap, majd ha megjön az iskolából.” S amikor az ablakból meglátta, hogy a fiúcska közeleg, olybá lett néki, mintha a Gonosz most szállta volna meg igazán, s utánakapott a leánykának, s visszavette tőle az almát, mondván: „Elébb nem kapsz, hanemha bátyád is.” Azzal az almát a ládába dobta, s a ládát bezárta; s már ott is volt ajtóban a kisfiú, s a Gonosz azt sugallta az asszonynak, hogy kedvesen szóljon hozzája: „Fiacskám, akarsz-e almát?”, s közben oly merően tekintett rá! „Anyám – szólalt a kisfiú –, mitől vagy oly haragos? Igen, adj egy almát!” Az asszony pedig úgy érezte, magához kell édesgesse a kisfiút. „Jer vélem – szólt hozzája, s fölemelte ládának födélét –, végy ki szépen egy almát!” S midőn a kisfiú lehajolt, a Gonosz ráparancsolt az asszonyra, s az riccs-raccs, lecsapta a födélt, az pedig lemetszette a kisgyermek fejét, s az ráhullott a piros almákra. Mármost megrémült az asszony, s gondolta magában: „Bárcsak elfordíthatnám magamról e gonosz tettet!” Fölment a szobájába, sifonérjához lépett, s a legfelső fiókból kivett egy fehér kendőt, s a fejet visszatette a nyakra, s a kendővel átköté, hogy mi sem látszott a vágásból, és ültette székre ajtónak elejbe, s kezébe adott egy almát.
Akkoron odaméne Marlenke az anyjához a konyhába, s az anyja éppen tűzhelynél állt, s forró vízzel teli kondér volt előtte, s azt kavargatta. „Anyám – szólalt Marlenke –, bátyácska ottan üldögél ajtónak előtte, fehér, mint a fal, s kezében egy alma, s kértem tőle almát, ámde nem válaszolt, és most úgyan ijedezem.” – „Ménj csak oda még egyszer – szólalt az anyja –, s ha nem válaszol, pofon üssed.” Odaméne Marlenke, s mondá: „Bátyácska, addsza nékem az almát!” Az meg csak hallgatott, s a leányka pofon ütötte, akkor lehullott a feje, mire megrémült a leányka, s elkezdett sírni és sikoltozni, rohant anyjához, és így kiáltott: „Ah, anyám, leütöttem bátyácska fejét!”, és zokogott, és zokogott, és csak nem akart elnyugodni. „Marlenke – szólalt az anyja –, mit műveltél! De most már hallgass, nehogy bárki fia észrevegye, most már nem lehet jóra fordítani; akkor hát befőzzük a savanyú levesbe!” Hozta is az asszony a kisfiút, feldarabolta, s belefőzte őtet a savanyú levesbe. Marlenke pedig ottan állt, és zokogott, és zokogott, és könnyei belehulltak a kondérba, hogy nem is kellett megsózni a levest.
Hazajött az apa, s asztalhoz ült, s kérdé: „Fiam hol marad?” Az anya pedig hozott egy nagy-nagy tálat, s abban fekete leves volt, és Marlenke sírt, és nem tudott vigasztalódni. Apja kérdé megint: „Fiam hol marad?” – „Ah – szólalt az anya –, elméne messzire, nagyanyjához, ott akar maradni.” – „Mi keresnivalója ott? S még agyőt sem szólt nékem!” –„Óh, nagyon is mehetnékje volt már, s hat álló hétig ott akar maradni; jó dolga lesz ott néki.” – „Ah – szólalt az ember –, olyan szomorú vagyok, nem jól van ez így, annyit mégiscsak mondhatott volna, hogy agyő.” Azzal enni kezdett, és mondá: „Marlenke, miért sírsz? Bátyácska bizonyára visszajő még.” – „Ah, asszony – szólalt azután –, mitől ilyen jóízű ez étek? Adjál még belőle!” S mennél többet evett, annál többet akart, mondván: „Adjatok még, senki más nem ehetik belőle, mert ez olyan, mintha teljesen az én húsom volna.” És evett, és evett, és az összes csontot asztal alá hajigálta, míg mindent meg nem evett. Marlenke pedig odament az sifonérjához, s a legalsó fiókból kivette legszebbik selyemkendőjét, összeszedegetett az asztal alól minden csontocskát, s belékötötte őket selyemkendőbe, s kivette őket ajtónak elejbe, s véres könnyeket sírt. Majd letette őket a gyalog fenyő tövébe, zöld pázsitra, s hogy odaponálta őket, egyszerre csak földerült, és ő már nem sírt. Akkor a gyalog fenyő megmozdult, ágait hol széjjeltárta, hol meg összeborította, mintha valaki örömében ölelésre nyújtja karjait. S közben köd szállott le a fáról, s a ködben valami tűz lobogott, s a tűzből felszállott egy szépséges madár, és gyönyörűen énekelt, és fölszállott magasba, s hogy tovatűnt, a gyalog fenyő csöndes lőn, akár annak előtte, s a csontokkal teli kendő sem volt már ottan. Marlenke pedig földerült, és boldog volt, mintha bátyja még élne. Vígan ment vissza a házba, s leült az asztalhoz, és evett.
A madárka pedig elröpült, s egy ötvös házára telepedett, s ottan így énekelt:
„Anyám, az levágott,
apám, az megevett,
Húgocskám, a’ Marlenke
csontjaimat összeszedte,
selyemkendőbe csavarta,
gyalog fenyő alá kirakta.
Kivitt, kivitt,
ej be szép madár van itt!”
Az ötvös a műhelyében ült, s egy aranyláncon dolgozott, s meghallván a madarat, mely a tetőn ült és énekelt, szerfölött megtetszett néki a dal. Fölállt, s hogy átlépett a küszöbön, lepottyant egyik papucsa. Mégis továbbméne, s kiment az utca közepére, fél lábán papucs, fél lábán harisnya, s rajta volt köténye, s fél kezében aranylánc, másikban fogó, s a nap oly fényesen salygott az utcára. Az ötvös megállott, s rátekintett a madárra. „Te madár – mondá –, be szépen énekelsz! Énekeld a dalt még egyszer!” – „Nem – felelte a madár –, másodjára nem éneklem ingyen. Addsza nekem az aranyláncot, akkor megint eléneklem” – „Nesze – így az ötvös –, ímhol néked adom az aranyláncot, mármost énekeld még egyszer.” Jött a madár, s jobb lábával az aranyláncot fölmarkolta, s leült az ötvös elé, s így énekelt:
„Anyám, az levágott,
apám, az megevett,
Húgocskám, a’ Marlenke
csontjaimat összeszedte,
selyemkendőbe csavarta,
gyalog fenyő alá kirakta.
Kivitt, kivitt,
ej be szép madár van itt!”
Aztán elröpült egy vargához, s fölült házának tetőjére, s dalolta:
„Anyám, az levágott,
apám, az megevett,
Húgocskám, a’ Marlenke
csontjaimat összeszedte,
selyemkendőbe csavarta,
gyalog fenyő alá kirakta.
Kivitt, kivitt,
ej be szép madár van itt!”
A varga meghallotta, s kiszaladt a háza elé amúgy ingujjban, s házának tetőjére pillantott, s kezével takarnia kellett szemeit, hogy a napfény el ne vakítsa. „Te madár – mondá – mely gyönyörűen dalolsz!” S bekiáltott ajtaján által? „Asszony, jer elő, van itten egy madár, hallgasd csak a madarat, mely gyönyörűen dalol!” Annak utána hívta leányát és inasait és legényeit és szolgáját és szolgálóját, és mind kimentek az utcára, s nézték a madarat, mely szép is az, és veres és zöld tollai voltak, s nyaka körül színarany volt, szemei pedig ragyogtak, miként fénylő csillagok. „Te madár – szólalt a varga –, énekeld a dalt még egyszer!” – „Nem – felelte a madár –, másodjára nem éneklem ingyen, adj valamit érte!” – „Asszony – szólalt az ember –, eridj a padlásra, s a legfelső polcon van egy pár piros cipellő, azt hozd le!” Jött az asszony a cipellővel. „Nesze, madár – szólalt az ember –, mármost énekeld a dalt még egyszer!” Jött a madár, s a cipellőt felkaparintotta bal lába karmaival, majd visszaröpült a tetőre, s így énekelt:
„Anyám, az levágott,
apám, az megevett,
Húgocskám, a’ Marlenke
csontjaimat összeszedte,
selyemkendőbe csavarta,
gyalog fenyő alá kirakta.
Kivitt, kivitt,
ej be szép madár van itt!”
S hogy eldalolta, máris tovaszállt; jobb lábával a láncot, baljával a cipellőt markolta, s röpült messzire, egy malomhoz, és járt a malom, klippe-klappe, klippe-klappe, klippe-klappe. S a malomnak ajtajában ült húsz molnárlegény, és malomkövet véstek, és kalapáltak, kipi-kop, kipi-kop, kipi-kop, és járt a malom, klippe-klappe, klippe-klappe, klippe-klappe. Rászállt a madár egy hársfára, mely a malom előtt állt, s így énekelt:
„Anyám, az levágott”,
akkor fölfigyelt rá egy legény,
„Apám, az megevett”,
akkor két másik is fölfigyelt, s hallgatták,
„húgocskám, a’ Marlenke”,
akkor még négyen fölfigyeltek,
„csontjaimat összeszedte,
selyemkendőbe csavarta”,
most már nyolcan kalapáltak,
„gyalog fenyő alá kirakta”
már csak öten,
„kivitt, kivitt”
már csak egy utolsó,
„ej be szép madár van itt!”
Akkor az utolsó is fölhagyott munkájával, s hallotta még az utolsó hangokat. „Te madár – mondá –, mely gyönyörűen dalolsz! Hadd halljam én is, dalold el még egyszer nekem!” – „Nem – felelte a madár –, másodjára nem éneklem ingyen, addsza nékem a malomkövet, akkor újból eléneklem!” – „Igenis – mondá az legény –, ha mindannyian úgy gondolják, akkor megkapod.” – „Igen – így a többiek –, ha még egyszer eldalolja, úgy néki adjuk.” Leszállott a madár, és húsz molnárlegény mind nekirugaszkodott az emelőrúddal, s nekigyürkőzött a kőnek, hűha-hórukk, hűha-hóruk! Akkor a madár általdugta nyakát a kő lyukán, s vállára vette a követ, s visszaröpült a fára, s így dalolt:
„Anyám, az levágott,
apám, az megevett,
Húgocskám, a’ Marlenke
csontjaimat összeszedte,
selyemkendőbe csavarta,
gyalog fenyő alá kirakta.
Kivitt, kivitt,
ej be szép madár van itt!”
S hogy eldalolta, széjjeltárta szárnyait, s jobb karmai között a lánccal, baljában a cipellővel, nyakában a malomkővel tovaszállt messze, apjának házához.
Az apa meg az anya meg Marlenke asztalnál ültek bent a házban, s az apa így szólt: „Ah, mitől e fényesség; olyan jó kedvem támadt!” – „Ugyan – szólt az anya –, én annál inkább félek, mintha rettentő vihar jönne.” Marlenke meg csak ült, és zokogott, és zokogott, és akkor odaröppent a madár, s hogy a tetőre szállott, szólt az apa: „Ah, oly nagy öröm támadt szívemben, odakünn oly szépen süt a nap, akárha valamely régi ismerősömet láthatnám viszont.” – „Ugyan – szólalt az asszony –, én bezzeg félek, hogy összekocódnak a fogaim, s megfagy ereimben a vér.” S föltépte mellyén a pruszlikot, Marlenke pedig ült a sarokban, és zokogott, és zokogott, és szeméhez tartotta keszkenőjét, és csurom könnyesre sírta. Átröpült a madár a gyalog fenyőre, s így dalolt:
„Anyám, az levágott",
akkor az anya befogta a fülét, s becsukta szemét, hogy ne lásson s ne halljon, hanem a dal fülébe harsogott, miként a legzordabb vihar, szemei pedig lángoltak, mintha Isten nyilait kellene látniuk,
„apám, az megevett",
„Ah anyjuk – szólalt ez ember –, mely szép ez madár, oly gyönyörűen dalol, oly szépen süt a nap, oly édes illat száll, miként a cimet-kéregé”,
„Húgocskám, a’ Marlenke”
ahogy Marlenke felemelte fejét a térdéről, és már nem sírt, az ember pedig ezt mondta: „Ki kell mennem, látnom kell a madarat közelről!” – „Ah, ne menj – sólt az asszony - , úgy érzem, akárha rázkódnék a ház, és lángra gyúlna!” De az ember mégis kiméne, s megnézegette a madarat:
„csontjaimat összeszedte,
selyemkendőbe csavarta,
gyalog fenyő alá kirakta.
Kivitt, kivitt,
ej be szép madár van itt!”
Azzal a madár leejtette az aranyláncot, és az éppen az ember nyakába hullott, s amint körülfogta, látszott, mely szépen illik rá. Bement a házba, s mondá: „Ládd-e, mely szépséges madár, nekem ajándékozta ezen szép aranyláncot, s ő maga is mely igen szép!" Ám az asszony rémüldözött, s hasmánt elterült a szobában, s főkötője lecsúszott fejéről. Tovább énekelt a madár:
„Anyám, az levágott”,
„Ah, lennék bár a föld alatt ezer lábnyira, hogy ne kellene hallanom!”
„apám, az megevett”,
s az asszony összerogyott, és majd megholt,
„Húgocskám, a’ Marlenke”,
"Ah, - mondá Marlenke –, magam is kimegyek, hátha nekem is ad valamit a madár”, azzal kiment
„csontjaimat összeszedte,
selyemkendőbe csavarta”,
s ledobta Marlenkének a cipellőt,
„gyalog fenyő alá kirakta.
Kivitt, kivitt,
ej be szép madár van itt!”
Marlenke pedig földerült s fölvidult. Fölvette a piros cipellőt, s táncolt és ugrált benne. „Ah – mondotta –, oly bús valék, midőn kijöttem, most úgy örvendek, ez aztán fölséges madár, adott nékem egy pár piros cipellőt.” – "Ugyan – kiáltott az asszony, s fölugrott, s hajfürtjei fölágaskodtak, miként megannyi lángnyelv –, nékem olyan, mintha világ pusztulása jönne, magam is kimegyek, hátha jobb lesz odakünn.” S hogy kilépett az ajtón, riccs-raccs, fejére hullajtotta malomkövét a madár, hogy szétmállott az asszony egészen. Az apa és Marlenke, hallván ezt, kimentek; akkor azon helyről gőz csapott föl és láng és tűz, s hogy eloszlott, hát amott állt a kisfiú, s kézen fogta apját és Marlenkét, s mindhárman örvendeztek, s bementek a házba, és asztalhoz ültek, és nekiláttak enni.