Egyszer volt hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, valahol egy messzi-messzi helyen élt egy ember és annak három leánya. A férfi számára mindhárom gyermeke nagyon kedves volt, de gondolta, azért próbára teszi őket, és annak arányában osztja el majd köztük az örökséget, hogy ki mennyire szereti. A tét nem volt éppen kicsi, hiszen igencsak módos emberről volt szó, akinek rengeteg földje és multinacionális cége volt. Mivel karácsony időpontja meglehetősen közelgőben volt, úgy gondolta, az alapján állapítja meg lányai szeretetének mértékét, hogy kitől milyen ajándékot kap.
El is érkezett karácsony napja és az ajándékozás pillanata. Ott ültek mind a négyen a karácsonyfa mellett, a kandallóban békésen lobogott a tűz, egyszóval igencsak meghitt hangulat volt. Az ember, akit mellesleg Helmutnak hívtak, első lányától egy hatalmas plazmatévét kapott, mondván, hogy tudja, apjának folyamatosan gyengül a látása, viszont így nagyobb képernyőn jobban láthatja az esti híreket, ami egyébként a kedvenc műsora. Helmut egészen meghatódott ekkora mértékű gyermeki gondoskodástól. Második lányától egy igen drága svájci karórát kapott, hiszen üzletemberként fontos a pontosság, és így folyamatosan követheti az idő múlását. Helmut ennek az ajándéknak is igencsak megörült. Harmadik lánya egy saját maga által festett képet ajándékozott neki, ami régi birtokukat ábrázolta, ahol megannyi boldogsággal teli évet töltöttek. Helmut erre fölszólalt: „Mi?! Saját készítésű ajándék?! Hát csak ennyit érek neked én, mihaszna? Annyira sem szeretsz, hogy pénzt költsél rám? Takarodj innét, mától nem is tekintelek a lányomnak!” Szegény lány hiába próbálta megmagyarázni, hogy ő tiszta szeretetből és jó szándékkal készítette a képet, apja hajthatatlan volt, és elzavarta.
Szegény leánynak nem volt mit tennie, a közeli erdőben próbálta meghúzni magát. Ám az erdő koránt sem volt efféle jóságos fiatal teremtéseknek való hely, ugyanis mindenféle veszedelmes gonosztevők tanyáztak ott. A lányt is utolérte a végzete, egy csapat bűnöző markába került, akik látván, hogy milyen fiatal és egészséges, megölték szerveiért, hisz önkéntes donorok híján igencsak megemelkedett az átültethető szervek piaci árfolyama.
Telt-múlt az idő eközben Helmut házában, és a férfi kezdte megbánni, hogy elzavarta legkisebb leányát, aki egyébként mindig is nagyon kedves gyermek volt, és akiben sok örömét lelte. Ahogy jobban szemügyre vette Joringel, így hívták ugyanis a szóban forgó lányt, ajándékát, megállapította magában, hogy voltaképp igen ügyes munka, és a piaci értéke is egész jó. Ezen kívül, mikor csak rápillantott a képre, folyton eszébe jutott az ominózus karácsony este, hogy zavarta el gyermekét, és hogy azóta semmit se tud róla, ami igencsak aggasztotta. El is határozta egy nap, hogy felkutatja leányát, és visszafogadja apai kegyeibe. Először a rendőrségen jelentette be Joringel eltűnését, ám a nyomozók nem végeztek túlságosan eredményes munkát a lány felkutatásában, mivel roppantmód motiválatlanok voltak az alacsony fizetések, és a csökkenő állami támogatások következtében. Helmut végül is megunva a helyzetet, felbérelt egy magánnyomozót, aki hamarosan ki is derítette Joringel szomorú sorsát. Mikor Helmut meghallotta gyermeke halálhírét, teljesen összeroppant. Szörnyű bűntudat kínozta, és egyre csak ezt hajtogatta: „A halálba üldöztem gyermekem! Én vagyok Joringel gyilkosa!” Apjuk viselkedése igencsak aggasztotta Helmut lányait, végül pszichiáterhez vitték, aki felírt neki mindenféle gyógyszereket, majd útjára eresztette. A gyógyszereknek köszönhetően megszűnt Helmut kényszeres mániákus viselkedése, ám bánatán a tabletták nem segítettek. Hiába szárnyaltak a tőzsdén vállalkozásai, hiába került fel az egyik legnevesebb üzleti magazin toplistájára, semmi nem okozott neki örömet, semmi nem vidította fel. Egyre csak Joringelre gondolt, egyre csak őt siratta. Bármit megadott volna érte, hogy őt visszahozhassa az életbe.
Egyik nap Helmutot meglátogatta unokaöccse, Friedhelm. Friedhelm szinte apjaként szerette Helmutot, mindig is feltekintett rá, és mióta az megmentette családját a kegyetlen uzsorások karmaitól, roppantmód hálás volt neki. Épp ezért bármit megtett volna, hogy Helmutot boldognak lássa. Meg is kérdezte: „Helmut bácsikám, ugyan mi bántá annyira lelkét?” – „Jaj, Friedhelm fiam, - felelte Helmut – Joringel miatt szomorkodom én nagyon. Balga fejjel elüldöztem őt, egyenesen a halálba.” – „Mit tehetnék, hogy újra boldog legyen, bácsikám?” – kérdezte Friedhelm. „Engem más nem tehetne boldoggá, csak ha visszakapom Joringelt!” – válaszolta Helmut. Ezen szavak hallatán Friedhelm elhatározta, hogy visszahozza az életbe Joringelt. Tudta, hogy ezzel igencsak nehéz fába vágta a fejszéjét, de mindig is azt vallotta, hogy semmi sem lehetetlen, meg amúgy is lelkes követője volt a pozitív gondolkodásnak. Fogta is magát és útnak indult, hogy véghezvigye nehéz küldetését.
Napok óta ment-mendegélt, amikor is egy tisztásra érkezett. Gondolta, ott lepihen valamelyest, és rögvest le is vetette magát a zöld fűbe. Ahogy így feküdt, és azon morfondírozott, hogy mitévő legyen, megjelent egy előtte egy fényes kecses női alak. „Friedhelm!” – szólt a nő. „Ki vagy te? – kérdezte Friedhelm – És honnan tudod a nevemet?” – „Én vagyok az erdő tündére. – felelte a nő – És mint varázshatalmú lény, tudok rólad mindent. De egyébként régebben többek közt fogtündér is voltam, és hamar megjegyeztelek a csokoládétól elszuvasodott fogaidról.” Friedhelm erre elvörösödött. „És mégis mit akarsz tőlem?” – kérdezte végül. „Segítő szándékkal jöttem. – válaszolta a tündér – Rossz nézni, hogy itt céltalanul kóvályogsz az erdőben, és nyilvánvaló volt, hogy felsőbbrendű közbeavatkozás nélkül soha nem jutsz egyről a kettőre.” Friedhelm megörült ezekre a szavakra, mert tény és való, hogy fogalma sem volt, voltaképp merre menjen, és mit csináljon Joringel feltámasztásának érdekében. „Ó, jóságos tündér, mondd, mit tegyek, hogy Joringelt visszahozzam az életbe?” – kérdezte. „Hosszú és megpróbáltatásokkal teli út vár rád, ha valóban fel akarod támasztani Joringelt, - mondta a tündér – de látom, szíved erős, így úgy vélem, képes vagy teljesíteni ezt a nehéz küldetést. Ahhoz, hogy Joringelt feléleszd halottaiból, egyenesen az alvilágba kell menned. Ott le kell győznöd párbajban az alvilág urát, hogy elkérhesd tőle Joringel lelkét. Sok szerencsét, Friedhelm, az úthoz, szükséged lesz rá!” És ezzel a tündér el is tűnt. Friedhelm pedig elindult, hogy felkutassa az alvilágot.
Ment-mendegélt, lábait már majd lejárta, mikor egyszer csak valami rémségesen csúf teremtmény állta útját. Ahogy jobban megnézte, a szörny leginkább egy hatalmas rothadó kövér hörcsögre hasonlított. Friedhelmet rögtön rossz érzések fogták el, mert nagyon nem szerette a hörcsögöket. A szörny pedig megszólalt: „Halandó, te innen nem jutsz tovább, ha rajtam múlik!” És ezzel neki is rontott Friedhelmnek. Ám Friedhelmet nehéz fából faragták, és hősiesen kivédte a szörny támadásait. Sokáig harcoltak, már mindketten kezdtek kifáradni, mikor végtére is sikerült Friedhelmnek felülkerekednie, és tőrével megölte a rút óriáshörcsögöt, amiből csak úgy fröcskölt a kátrányszínű vér a késszúrások nyomán. Friedhelm kitépte a szörny egyik éles karmát, mert mániákus trófeagyűjtő volt, meg amúgy is gondolta, jól jön majd az otthoni dicsekvésekhez, és továbbindult. Sokáig ment ezután, mígnem egy hatalmas és sebes folyóhoz ért. A folyón nem vezetett át híd, és az is látszott, hogy bármivel is próbálna átkelni rajta, halálra ítélt vállalkozás lenne. Sokáig tanakodott, mit tegyen, míg nem egyszer csak megjelent előtte egy furcsa szerzet, akinek hosszú ősz szakálla, és furcsán villogó sárgás szemei voltak. „Ki vagy te?” – kérdezte Friedhelm. „Én vagyok az erdei manó. – felelte a szerzet – „Látom, szeretnél átjutni. Én átvihetlek.” – „Akkor vigyél át, kérlek!” – mondta Friedhelm. „Előtte meg kell tenned nekem egy szívességet. – mondta a manó – Van itt egy gonosz teremtmény, aki minden erdőlakó életét megkeseríti. Egy hatalmas vérszomjas óriásról van szó. A domb tetején tanyázik. Öld meg őt, és hozd el a fejét!” – „Rendben, megteszem.” – mondta Friedhelm, és már indult is a domb felé. Mikor felért, rögtön meglátta az óriást, aki épp aludt. Friedhelm gondolta, még álmában kell egy nagy csapást mérni rá. Tanakodott egy ideig, hogy is kezdje, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve kiszúrta a két szemét. Így mikor az óriás felébredt a nagy fájdalomra, nem látta támadóját. Friedhelm pedig ott sebezte meg az össze-visszahadonászó óriást, ahol csak érte, az pedig végül egy rossz lépés következtében leesett a dombról, és szörnyet halt. Friedhelm ekkor meg odarohant a tetemhez, előkapta baltáját, és nagy csapásokkal lemetszette a fejét. Azt pedig fogta, és a manó elé vitte. A manó pedig, mikor meglátta Friedhelmet az óriás fejével, nagyon megörült, és tüstént át is vitte a túlpartra csodagondolájával. Friedhelm így folytathatta útját. Sokáig ment, mire megérkezett az alvilág kapujához. Ám az alvilágba nem könnyű élő embernek bejutni, a kaput dühödt fenevadak őrizték. De Friedhelmnek nem szállt inába a bátorsága a bestiákat látván, hősiesen megküzdött velük. A harc nem volt könnyű, a fenevadak jelentős túlerőben voltak, ám Friedhelm végül csak felülkerekedett rajtuk bátorsága, ereje és nem utolsósorban esze révén. Ezek után szabad volt az út az alvilág bugyraiba. Az utolsó megmérettetés viszont még hátra volt, hisz Friedhelmnek le kellett győznie párbajban az alvilág urát. Fel is kereste hát a halottak fejedelmét, aki már várta, hogy leszámolhasson vele, mint betolakodóval. „Mit akarsz te itt, halandó? – kérdezte – Nincs itt semmi keresnivalója egy élőnek.” – „Egy lelket szeretnék kiváltani.” – felelte Friedhelm. „Nem olyan egyszerű az. – mondta az alvilág ura – Lássuk, milyen vagy párbajban!” És ezzel rögtön Friedhelmre támadt. Friedhelmnek viszont jók voltak a reflexei, így azonnal el is hárította a támadást. Ezután hosszú és fáradságos harc vette kezdetét. Az alvilág ura még az előzőeknél is keményebb ellenfél volt. Friedhelm már erőtartalékai végénél volt, úgy érezte, küzdelme reménytelen, és már-már feladta volna, mikor hirtelen elméjében bevillant Joringel képe, és Helmut bácsikája bánatos arca, és ez erőt adott neki a folytatáshoz. Dühödt fenevadként rontott a holtak fejedelmére, és le is terítette őt. „Jól van, legyőztél. – mondta az alvilág ura – Ezért megkaphatod Joringel lelkét.” És ekkor meg is jelent Joringel szellemalakban. „Friedhelm! – kiáltott fel a lány – Hát te hogyhogy itt vagy?” – „Érted jöttem. – felelte Friedhelm – Atyád visszavár.” – „Ó, ő kitagadott engem. – mondta Joringel – Miatta is jutottam ide.” – „De megbánta tettét. – mondta Friedhelm – Elemészti a bánat miattad.” Ezek után Joringel és Friedhelm elindult hazafelé. Ám Friedhelm csalódott volt, amiért Joringel csak szellemalakban jött vissza. „Mindegy, ez is több a semminél.” – gondolta végül. Ám ahogy mentek, egyszer csak megjelent az erdő tündére. „Látom, jól megálltad a helyed, Friedhelm. – mondta – Sikerült véghezvinned a küldetést. És ezért jutalomként visszaadom Joringel testét.” És amint ezt kimondta Joringel teljes emberi alakjában jelent meg. Erre felettébb megörült Friedhelm, hisz így már teljes volt a feltámasztás. Mikor pedig hazaértek, Helmut örömkönnyekben tört ki lánya visszajövetelére. Így újra együtt volt a család, mindenki örvendett, Joringel pedig hozzáment Friedhelmhez, aki igaz, hogy az unokatestvére volt, de úgy gondolták, hogy ha a Habsburgok megtehették, akkor ők is. Így boldogan éltek, míg meg nem haltak.
El is érkezett karácsony napja és az ajándékozás pillanata. Ott ültek mind a négyen a karácsonyfa mellett, a kandallóban békésen lobogott a tűz, egyszóval igencsak meghitt hangulat volt. Az ember, akit mellesleg Helmutnak hívtak, első lányától egy hatalmas plazmatévét kapott, mondván, hogy tudja, apjának folyamatosan gyengül a látása, viszont így nagyobb képernyőn jobban láthatja az esti híreket, ami egyébként a kedvenc műsora. Helmut egészen meghatódott ekkora mértékű gyermeki gondoskodástól. Második lányától egy igen drága svájci karórát kapott, hiszen üzletemberként fontos a pontosság, és így folyamatosan követheti az idő múlását. Helmut ennek az ajándéknak is igencsak megörült. Harmadik lánya egy saját maga által festett képet ajándékozott neki, ami régi birtokukat ábrázolta, ahol megannyi boldogsággal teli évet töltöttek. Helmut erre fölszólalt: „Mi?! Saját készítésű ajándék?! Hát csak ennyit érek neked én, mihaszna? Annyira sem szeretsz, hogy pénzt költsél rám? Takarodj innét, mától nem is tekintelek a lányomnak!” Szegény lány hiába próbálta megmagyarázni, hogy ő tiszta szeretetből és jó szándékkal készítette a képet, apja hajthatatlan volt, és elzavarta.
Szegény leánynak nem volt mit tennie, a közeli erdőben próbálta meghúzni magát. Ám az erdő koránt sem volt efféle jóságos fiatal teremtéseknek való hely, ugyanis mindenféle veszedelmes gonosztevők tanyáztak ott. A lányt is utolérte a végzete, egy csapat bűnöző markába került, akik látván, hogy milyen fiatal és egészséges, megölték szerveiért, hisz önkéntes donorok híján igencsak megemelkedett az átültethető szervek piaci árfolyama.
Telt-múlt az idő eközben Helmut házában, és a férfi kezdte megbánni, hogy elzavarta legkisebb leányát, aki egyébként mindig is nagyon kedves gyermek volt, és akiben sok örömét lelte. Ahogy jobban szemügyre vette Joringel, így hívták ugyanis a szóban forgó lányt, ajándékát, megállapította magában, hogy voltaképp igen ügyes munka, és a piaci értéke is egész jó. Ezen kívül, mikor csak rápillantott a képre, folyton eszébe jutott az ominózus karácsony este, hogy zavarta el gyermekét, és hogy azóta semmit se tud róla, ami igencsak aggasztotta. El is határozta egy nap, hogy felkutatja leányát, és visszafogadja apai kegyeibe. Először a rendőrségen jelentette be Joringel eltűnését, ám a nyomozók nem végeztek túlságosan eredményes munkát a lány felkutatásában, mivel roppantmód motiválatlanok voltak az alacsony fizetések, és a csökkenő állami támogatások következtében. Helmut végül is megunva a helyzetet, felbérelt egy magánnyomozót, aki hamarosan ki is derítette Joringel szomorú sorsát. Mikor Helmut meghallotta gyermeke halálhírét, teljesen összeroppant. Szörnyű bűntudat kínozta, és egyre csak ezt hajtogatta: „A halálba üldöztem gyermekem! Én vagyok Joringel gyilkosa!” Apjuk viselkedése igencsak aggasztotta Helmut lányait, végül pszichiáterhez vitték, aki felírt neki mindenféle gyógyszereket, majd útjára eresztette. A gyógyszereknek köszönhetően megszűnt Helmut kényszeres mániákus viselkedése, ám bánatán a tabletták nem segítettek. Hiába szárnyaltak a tőzsdén vállalkozásai, hiába került fel az egyik legnevesebb üzleti magazin toplistájára, semmi nem okozott neki örömet, semmi nem vidította fel. Egyre csak Joringelre gondolt, egyre csak őt siratta. Bármit megadott volna érte, hogy őt visszahozhassa az életbe.
Egyik nap Helmutot meglátogatta unokaöccse, Friedhelm. Friedhelm szinte apjaként szerette Helmutot, mindig is feltekintett rá, és mióta az megmentette családját a kegyetlen uzsorások karmaitól, roppantmód hálás volt neki. Épp ezért bármit megtett volna, hogy Helmutot boldognak lássa. Meg is kérdezte: „Helmut bácsikám, ugyan mi bántá annyira lelkét?” – „Jaj, Friedhelm fiam, - felelte Helmut – Joringel miatt szomorkodom én nagyon. Balga fejjel elüldöztem őt, egyenesen a halálba.” – „Mit tehetnék, hogy újra boldog legyen, bácsikám?” – kérdezte Friedhelm. „Engem más nem tehetne boldoggá, csak ha visszakapom Joringelt!” – válaszolta Helmut. Ezen szavak hallatán Friedhelm elhatározta, hogy visszahozza az életbe Joringelt. Tudta, hogy ezzel igencsak nehéz fába vágta a fejszéjét, de mindig is azt vallotta, hogy semmi sem lehetetlen, meg amúgy is lelkes követője volt a pozitív gondolkodásnak. Fogta is magát és útnak indult, hogy véghezvigye nehéz küldetését.
Napok óta ment-mendegélt, amikor is egy tisztásra érkezett. Gondolta, ott lepihen valamelyest, és rögvest le is vetette magát a zöld fűbe. Ahogy így feküdt, és azon morfondírozott, hogy mitévő legyen, megjelent egy előtte egy fényes kecses női alak. „Friedhelm!” – szólt a nő. „Ki vagy te? – kérdezte Friedhelm – És honnan tudod a nevemet?” – „Én vagyok az erdő tündére. – felelte a nő – És mint varázshatalmú lény, tudok rólad mindent. De egyébként régebben többek közt fogtündér is voltam, és hamar megjegyeztelek a csokoládétól elszuvasodott fogaidról.” Friedhelm erre elvörösödött. „És mégis mit akarsz tőlem?” – kérdezte végül. „Segítő szándékkal jöttem. – válaszolta a tündér – Rossz nézni, hogy itt céltalanul kóvályogsz az erdőben, és nyilvánvaló volt, hogy felsőbbrendű közbeavatkozás nélkül soha nem jutsz egyről a kettőre.” Friedhelm megörült ezekre a szavakra, mert tény és való, hogy fogalma sem volt, voltaképp merre menjen, és mit csináljon Joringel feltámasztásának érdekében. „Ó, jóságos tündér, mondd, mit tegyek, hogy Joringelt visszahozzam az életbe?” – kérdezte. „Hosszú és megpróbáltatásokkal teli út vár rád, ha valóban fel akarod támasztani Joringelt, - mondta a tündér – de látom, szíved erős, így úgy vélem, képes vagy teljesíteni ezt a nehéz küldetést. Ahhoz, hogy Joringelt feléleszd halottaiból, egyenesen az alvilágba kell menned. Ott le kell győznöd párbajban az alvilág urát, hogy elkérhesd tőle Joringel lelkét. Sok szerencsét, Friedhelm, az úthoz, szükséged lesz rá!” És ezzel a tündér el is tűnt. Friedhelm pedig elindult, hogy felkutassa az alvilágot.
Ment-mendegélt, lábait már majd lejárta, mikor egyszer csak valami rémségesen csúf teremtmény állta útját. Ahogy jobban megnézte, a szörny leginkább egy hatalmas rothadó kövér hörcsögre hasonlított. Friedhelmet rögtön rossz érzések fogták el, mert nagyon nem szerette a hörcsögöket. A szörny pedig megszólalt: „Halandó, te innen nem jutsz tovább, ha rajtam múlik!” És ezzel neki is rontott Friedhelmnek. Ám Friedhelmet nehéz fából faragták, és hősiesen kivédte a szörny támadásait. Sokáig harcoltak, már mindketten kezdtek kifáradni, mikor végtére is sikerült Friedhelmnek felülkerekednie, és tőrével megölte a rút óriáshörcsögöt, amiből csak úgy fröcskölt a kátrányszínű vér a késszúrások nyomán. Friedhelm kitépte a szörny egyik éles karmát, mert mániákus trófeagyűjtő volt, meg amúgy is gondolta, jól jön majd az otthoni dicsekvésekhez, és továbbindult. Sokáig ment ezután, mígnem egy hatalmas és sebes folyóhoz ért. A folyón nem vezetett át híd, és az is látszott, hogy bármivel is próbálna átkelni rajta, halálra ítélt vállalkozás lenne. Sokáig tanakodott, mit tegyen, míg nem egyszer csak megjelent előtte egy furcsa szerzet, akinek hosszú ősz szakálla, és furcsán villogó sárgás szemei voltak. „Ki vagy te?” – kérdezte Friedhelm. „Én vagyok az erdei manó. – felelte a szerzet – „Látom, szeretnél átjutni. Én átvihetlek.” – „Akkor vigyél át, kérlek!” – mondta Friedhelm. „Előtte meg kell tenned nekem egy szívességet. – mondta a manó – Van itt egy gonosz teremtmény, aki minden erdőlakó életét megkeseríti. Egy hatalmas vérszomjas óriásról van szó. A domb tetején tanyázik. Öld meg őt, és hozd el a fejét!” – „Rendben, megteszem.” – mondta Friedhelm, és már indult is a domb felé. Mikor felért, rögtön meglátta az óriást, aki épp aludt. Friedhelm gondolta, még álmában kell egy nagy csapást mérni rá. Tanakodott egy ideig, hogy is kezdje, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve kiszúrta a két szemét. Így mikor az óriás felébredt a nagy fájdalomra, nem látta támadóját. Friedhelm pedig ott sebezte meg az össze-visszahadonászó óriást, ahol csak érte, az pedig végül egy rossz lépés következtében leesett a dombról, és szörnyet halt. Friedhelm ekkor meg odarohant a tetemhez, előkapta baltáját, és nagy csapásokkal lemetszette a fejét. Azt pedig fogta, és a manó elé vitte. A manó pedig, mikor meglátta Friedhelmet az óriás fejével, nagyon megörült, és tüstént át is vitte a túlpartra csodagondolájával. Friedhelm így folytathatta útját. Sokáig ment, mire megérkezett az alvilág kapujához. Ám az alvilágba nem könnyű élő embernek bejutni, a kaput dühödt fenevadak őrizték. De Friedhelmnek nem szállt inába a bátorsága a bestiákat látván, hősiesen megküzdött velük. A harc nem volt könnyű, a fenevadak jelentős túlerőben voltak, ám Friedhelm végül csak felülkerekedett rajtuk bátorsága, ereje és nem utolsósorban esze révén. Ezek után szabad volt az út az alvilág bugyraiba. Az utolsó megmérettetés viszont még hátra volt, hisz Friedhelmnek le kellett győznie párbajban az alvilág urát. Fel is kereste hát a halottak fejedelmét, aki már várta, hogy leszámolhasson vele, mint betolakodóval. „Mit akarsz te itt, halandó? – kérdezte – Nincs itt semmi keresnivalója egy élőnek.” – „Egy lelket szeretnék kiváltani.” – felelte Friedhelm. „Nem olyan egyszerű az. – mondta az alvilág ura – Lássuk, milyen vagy párbajban!” És ezzel rögtön Friedhelmre támadt. Friedhelmnek viszont jók voltak a reflexei, így azonnal el is hárította a támadást. Ezután hosszú és fáradságos harc vette kezdetét. Az alvilág ura még az előzőeknél is keményebb ellenfél volt. Friedhelm már erőtartalékai végénél volt, úgy érezte, küzdelme reménytelen, és már-már feladta volna, mikor hirtelen elméjében bevillant Joringel képe, és Helmut bácsikája bánatos arca, és ez erőt adott neki a folytatáshoz. Dühödt fenevadként rontott a holtak fejedelmére, és le is terítette őt. „Jól van, legyőztél. – mondta az alvilág ura – Ezért megkaphatod Joringel lelkét.” És ekkor meg is jelent Joringel szellemalakban. „Friedhelm! – kiáltott fel a lány – Hát te hogyhogy itt vagy?” – „Érted jöttem. – felelte Friedhelm – Atyád visszavár.” – „Ó, ő kitagadott engem. – mondta Joringel – Miatta is jutottam ide.” – „De megbánta tettét. – mondta Friedhelm – Elemészti a bánat miattad.” Ezek után Joringel és Friedhelm elindult hazafelé. Ám Friedhelm csalódott volt, amiért Joringel csak szellemalakban jött vissza. „Mindegy, ez is több a semminél.” – gondolta végül. Ám ahogy mentek, egyszer csak megjelent az erdő tündére. „Látom, jól megálltad a helyed, Friedhelm. – mondta – Sikerült véghezvinned a küldetést. És ezért jutalomként visszaadom Joringel testét.” És amint ezt kimondta Joringel teljes emberi alakjában jelent meg. Erre felettébb megörült Friedhelm, hisz így már teljes volt a feltámasztás. Mikor pedig hazaértek, Helmut örömkönnyekben tört ki lánya visszajövetelére. Így újra együtt volt a család, mindenki örvendett, Joringel pedig hozzáment Friedhelmhez, aki igaz, hogy az unokatestvére volt, de úgy gondolták, hogy ha a Habsburgok megtehették, akkor ők is. Így boldogan éltek, míg meg nem haltak.
