Egyszer volt hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, ott, ahol a kurtafarkú malac túr, élt egy középnemes földbirtokos és annak családja. Jómódban, szeretetben és boldogságban tengették napjaikat, ám a legkisebb leány mégsem volt teljesen elégedett vidéki életével. Egy vágy égett szívében minél inkább: világot akart látni. Ezt jó ideig nem merte megosztani családjával, nehogy hálátlannak higgyék, ám egy nap nem bírta tovább, és apja elé állt. „Édesapám, – mondta – szeretnék világot látni.” „De lányom, – szólt az apa – tudod, milyen veszélyes külhonban! Azok a barbár népek! Meg a bűnözők! Bele sem merek gondolni, mi történhetne veled, ha…” „De apám, – szólt közbe a lány – nem kell annyira féltenie, tudok vigyázni magamra. És nem tudnám elviselni annak a gondolatát, hogy úgy haljak meg, hogy nem láttam a földteke másik oldalát.” „Hát jó, lányom, legyen, ha így akarod.” – mondta az apa. Nehezen nyugodott bele, hogy lányát csak úgy eleressze messzire, de tudta, hogy a gyermekeket néha el kell engedni.
Elérkezett a leány útra indulásának napja. Mindenki szomorú volt, hogy elmegy, és könnyes arccal búcsúzkodtak. A lány anyja megvágta ujját, és három csepp vérét egy zsebkendőre csepegtette. „Vedd, lányom, ezt a kendőt, - mondta – ez távol tart majd tőled minden bajt.” Ezt a módszert amúgy egy régi könyvben olvasta. A lány pedig elvette a kendőt, és szépen eltette. Mindezek után pedig fogta magát, és elindult.
Adelheid, a szóban forgó leány, pedig rögtön meg is célozta Párizst. Még egy kifestőkönyvben látott róla egy képet, és akkor elhatározta, hogy ez lesz az első hely, amit megnéz. Meg amúgy is az utóbbi időkben az egyik legnépszerűbb turisztikai célpont lett, és ő nem akart kimaradni az aktuális divathullámokból. Tágra nyílt szemekkel itta magába a város minden csodáját, és annyira lenyűgözték a neoklasszikus épülethomlokzatok, hogy még a járdákat borító szeméthalmokat se vette észre. Órák hosszat rótta az utcákat, mire egyszer csak azt vette észre, hogy besötétedett. Gondolta, ideje lesz már nyugovóra térni, ezért el is indult, hogy megkeresse szálláshelyét. Ám a hotelben kiderült, hogy a nevére nem foglaltak szobát, és Adelheid némi gondolkodás után rájött, hogy az utazási iroda átverte. Erre dühös lett, de aztán roppant mód el is keseredett, mert nem tudta, mitévő legyen. Pénze nem volt, mert a kártyáit otthon felejtette. Azt meg persze senki fel nem ajánlotta volna neki, hogy elszállásolja estére, mert akkoriban igencsak cudar és bizalmatlan világot éltek. Adelheid elindult, és csak céltalanul rótta az utcákat. Naiv vidéki lánykaként nem tudta, hogy a nagyvárosok milyen veszélyesek éjjel egy olyan fiatal teremtésnek, mint ő. Az anyjától kapott kendő távol tartotta tőle a vészt, de aztán mégiscsak megtörtént a baj. Úgy esett ugyanis, hogy Adelheid leült a járdaszegélyre, és a fent említett kendőbe sírta bánatának könnyeit, mikor is egy rosszindulatú fuvallat felkapta a zsebkendőt, és elfújta messzire, egyenesen egy csatorna mélyére. Ez persze, mint ahogy az a mesékben lenni szokott, hatalmas balszerencse előjele volt. Ez nem is váratott sokáig magára. Történt ugyanis, hogy egy szép és fényes kocsi gördült elé, és kiszállt belőle egy nyalka legény. Adelheid, aki tündérmeséken nevelkedett, úgy gondolta, hogy aki ilyen szép járművel jár, az csakis egy jótevő herceg lehet. Meg is örült rögtön, hogy a gondviselés végre az útjába küldött valakit. A legény pedig így szólt: „Mit keresel itt kint ilyenkor éjnek idején?” „Ó, kedves ifjú, – mondta Adelheid – szörnyű dolog történt velem. Idejöttem Párizsba egyes-egyedül, nulla helyismerettel, és erre kiderült, hogy átvert az utazási iroda, és most nincs, hol meghúzzam magam éjjel.” „Gyere velem, én segítek neked.” – szólt erre a legény. Adelheid hitt neki, és tüstént be is szállt a kocsijába. Ám a legény nem jótevő herceg volt, hanem egy megátalkodott gonosztevő, konkrétan emberkereskedő, aki azonnal meglátta a remek üzleti lehetőséget a fiatal és életerős lányban. Meg sem állt Adelheiddel Ukrajnáig, ahol annak rendje és módja szerint eladta őt rabszolgának. Adelheid élete ettől kezdve merő szenvedés lett. Állandó megaláztatás, szakadatlan munka éjjel és nappal, borzalmas körülmények… egyszóval kész rémálom. Éjnek éjjelén, mikor már mindenki a házban az igazak álmát aludta, a lány kiment a kertbe, és keserves sorsát siratta. „Ó, hát ezért születtem erre a világra, - hangzott panasza – hogy gonosz emberek eltiport szolgájaként sorvadjon el fiatal életem? Nem létezik hát égi igazságszolgáltatás, mely megszabadítana engem szörnyű kínjaimtól?” És így tovább. Könnyeivel buzgón öntözte a földet, és egy mag rögtön szárba is szökkent, és nagy, erős fa nőtt belőle. Ez a fa természetesen csodatevő fa volt, hisz egy mesébe mindenféleképp kell egy ilyen, meg amúgy is a közelben lévő atomerőmű felrobbanása óta igencsak furcsán viselkedtek a növények. Adelheid pedig egy idő után mindig a csodafa tövében sírt, és ott mindig megnyugvást lelt.
Történt egyszer, hogy a király három napig tartó bálsorozatot rendezett, és elhívta az ország összes hajadon leányát, hogy fia számára így keressen menyasszonyt. Adelheid gazdájának két lánya, kik szintén hivatalosak voltak a rendezvényre, nagyon megörvendtek erre a hírre. A két lány amúgy, kiknek neve Katrina és Jolanda volt, szép arcú, karcsú, hófehér bőrű volt, de szívük telve volt gonoszsággal. Gyakran bántották szegény Adelheidet, aki csak csendben tűrt. Mikor megkapták a király meghívását, rögtön hívták is Adelheidet: „Vasald ki ruháinkat, pucold meg cipellőinket, tűzd fel a hajunkat, kapcsold be csatjainkat! A királyi palotába készülünk, kivételesen gyönyörűeknek kell lennünk!” Adelheid úgy is tett, ahogy megparancsolták neki, de nagyon szomorú lett, mert ő is szeretett volna elmenni a bálba. Ezért miután a házbéliek mind elmentek, kiment a kertbe, leült a csodafa tövébe, és sírni kezdett. „Ó, milyen szívesen mennék én is a bálba! Ehelyett meg itt kell raboskodnom, míg azok a fennhéjázó úri népek táncolnak és mulatoznak!” A fa pedig nem bírta tovább hallgatni Adelheid panaszait, és megszólalt: „Adelheid, ha annyira szeretnéd, miért nem mész el a bálba? Nincs otthon senki, nem vennék észre, hogy elmentél.” A lány erre nagyon meglepődött, mert még nem találkozott beszélő fával. De miután felocsúdott meglepetéséből, válaszolt is neki: „Ó, kedves fa, nem mehetek el én így a bálba! Hiszen nincs is megfelelő öltözékem!” Mihelyst kimondta ezeket a szavakat, a fa megrázta lombjait, és lehullajtott egy gyönyörűséges estélyi ruhát – igazi designer darabot – meg hozzáillő cipellőt. Adelheid erre rettentően megörült, fel is vette rögtön a ruhát és a cipőt, és rohant is a bálba. Ott pedig senki nem ismerte fel, mert olyan gyönyörű volt ebben az öltözékben, hogy azt hitték róla, idegenből érkezett királykisasszony. A királyfi pedig rögtön fel is kérte Adelheidet táncolni, és nem is eresztette el egész este, annyira megigézte a lány szépsége. Aztán éjfélt ütött az óra. Adelheid meg is ijedt rögtön, hogy ilyen későre jár, és rohant is volna haza, de a királyfi megállította. „Hova rohansz, szép hercegnő?” – kérdezte. „Haza kell mennem.” – felelte Adelheid. „Ugyan, biztos elnézik neked, ha maradsz még egy kicsit.” – mondta erre a királyfi. „De én rabszolga vagyok, és a gazdáim megölnek, ha megtudják, hogy kiszöktem!” – bukott ki hirtelen Adelheidből. „Kik a gazdáid?” – kérdezte a királyfi – „Majd én elintézem őket.” A királyfi ugyanis már így ismeretlenül is éktelen haragra gerjedt Adelheid gazdái iránt, amiért az ő gyönyörűséges kedvesét rabszolgasorban merték tartani. „Eberhardték.” – felelte Adelheid – „Látod azt a két hiú teremtést ott?” – kérdezte Katrinára és Jolandára mutatva, akik a terem másik végében kellették magukat – „Ők a lányaik.”
A királyfi pedig azonnal megparancsolta alattvalóinak, hogy fogják el, és börtönözzék be az Eberhardt családot. Így Adelheid megszabadult borzalmas gazdáitól. A királyfi pedig rögtön feleségül is kérte, és Adelheid igent mondott. Heted-hét országra szóló lakodalmat csaptak, és utána boldogan éltek, míg meg nem haltak.
Elérkezett a leány útra indulásának napja. Mindenki szomorú volt, hogy elmegy, és könnyes arccal búcsúzkodtak. A lány anyja megvágta ujját, és három csepp vérét egy zsebkendőre csepegtette. „Vedd, lányom, ezt a kendőt, - mondta – ez távol tart majd tőled minden bajt.” Ezt a módszert amúgy egy régi könyvben olvasta. A lány pedig elvette a kendőt, és szépen eltette. Mindezek után pedig fogta magát, és elindult.
Adelheid, a szóban forgó leány, pedig rögtön meg is célozta Párizst. Még egy kifestőkönyvben látott róla egy képet, és akkor elhatározta, hogy ez lesz az első hely, amit megnéz. Meg amúgy is az utóbbi időkben az egyik legnépszerűbb turisztikai célpont lett, és ő nem akart kimaradni az aktuális divathullámokból. Tágra nyílt szemekkel itta magába a város minden csodáját, és annyira lenyűgözték a neoklasszikus épülethomlokzatok, hogy még a járdákat borító szeméthalmokat se vette észre. Órák hosszat rótta az utcákat, mire egyszer csak azt vette észre, hogy besötétedett. Gondolta, ideje lesz már nyugovóra térni, ezért el is indult, hogy megkeresse szálláshelyét. Ám a hotelben kiderült, hogy a nevére nem foglaltak szobát, és Adelheid némi gondolkodás után rájött, hogy az utazási iroda átverte. Erre dühös lett, de aztán roppant mód el is keseredett, mert nem tudta, mitévő legyen. Pénze nem volt, mert a kártyáit otthon felejtette. Azt meg persze senki fel nem ajánlotta volna neki, hogy elszállásolja estére, mert akkoriban igencsak cudar és bizalmatlan világot éltek. Adelheid elindult, és csak céltalanul rótta az utcákat. Naiv vidéki lánykaként nem tudta, hogy a nagyvárosok milyen veszélyesek éjjel egy olyan fiatal teremtésnek, mint ő. Az anyjától kapott kendő távol tartotta tőle a vészt, de aztán mégiscsak megtörtént a baj. Úgy esett ugyanis, hogy Adelheid leült a járdaszegélyre, és a fent említett kendőbe sírta bánatának könnyeit, mikor is egy rosszindulatú fuvallat felkapta a zsebkendőt, és elfújta messzire, egyenesen egy csatorna mélyére. Ez persze, mint ahogy az a mesékben lenni szokott, hatalmas balszerencse előjele volt. Ez nem is váratott sokáig magára. Történt ugyanis, hogy egy szép és fényes kocsi gördült elé, és kiszállt belőle egy nyalka legény. Adelheid, aki tündérmeséken nevelkedett, úgy gondolta, hogy aki ilyen szép járművel jár, az csakis egy jótevő herceg lehet. Meg is örült rögtön, hogy a gondviselés végre az útjába küldött valakit. A legény pedig így szólt: „Mit keresel itt kint ilyenkor éjnek idején?” „Ó, kedves ifjú, – mondta Adelheid – szörnyű dolog történt velem. Idejöttem Párizsba egyes-egyedül, nulla helyismerettel, és erre kiderült, hogy átvert az utazási iroda, és most nincs, hol meghúzzam magam éjjel.” „Gyere velem, én segítek neked.” – szólt erre a legény. Adelheid hitt neki, és tüstént be is szállt a kocsijába. Ám a legény nem jótevő herceg volt, hanem egy megátalkodott gonosztevő, konkrétan emberkereskedő, aki azonnal meglátta a remek üzleti lehetőséget a fiatal és életerős lányban. Meg sem állt Adelheiddel Ukrajnáig, ahol annak rendje és módja szerint eladta őt rabszolgának. Adelheid élete ettől kezdve merő szenvedés lett. Állandó megaláztatás, szakadatlan munka éjjel és nappal, borzalmas körülmények… egyszóval kész rémálom. Éjnek éjjelén, mikor már mindenki a házban az igazak álmát aludta, a lány kiment a kertbe, és keserves sorsát siratta. „Ó, hát ezért születtem erre a világra, - hangzott panasza – hogy gonosz emberek eltiport szolgájaként sorvadjon el fiatal életem? Nem létezik hát égi igazságszolgáltatás, mely megszabadítana engem szörnyű kínjaimtól?” És így tovább. Könnyeivel buzgón öntözte a földet, és egy mag rögtön szárba is szökkent, és nagy, erős fa nőtt belőle. Ez a fa természetesen csodatevő fa volt, hisz egy mesébe mindenféleképp kell egy ilyen, meg amúgy is a közelben lévő atomerőmű felrobbanása óta igencsak furcsán viselkedtek a növények. Adelheid pedig egy idő után mindig a csodafa tövében sírt, és ott mindig megnyugvást lelt.
Történt egyszer, hogy a király három napig tartó bálsorozatot rendezett, és elhívta az ország összes hajadon leányát, hogy fia számára így keressen menyasszonyt. Adelheid gazdájának két lánya, kik szintén hivatalosak voltak a rendezvényre, nagyon megörvendtek erre a hírre. A két lány amúgy, kiknek neve Katrina és Jolanda volt, szép arcú, karcsú, hófehér bőrű volt, de szívük telve volt gonoszsággal. Gyakran bántották szegény Adelheidet, aki csak csendben tűrt. Mikor megkapták a király meghívását, rögtön hívták is Adelheidet: „Vasald ki ruháinkat, pucold meg cipellőinket, tűzd fel a hajunkat, kapcsold be csatjainkat! A királyi palotába készülünk, kivételesen gyönyörűeknek kell lennünk!” Adelheid úgy is tett, ahogy megparancsolták neki, de nagyon szomorú lett, mert ő is szeretett volna elmenni a bálba. Ezért miután a házbéliek mind elmentek, kiment a kertbe, leült a csodafa tövébe, és sírni kezdett. „Ó, milyen szívesen mennék én is a bálba! Ehelyett meg itt kell raboskodnom, míg azok a fennhéjázó úri népek táncolnak és mulatoznak!” A fa pedig nem bírta tovább hallgatni Adelheid panaszait, és megszólalt: „Adelheid, ha annyira szeretnéd, miért nem mész el a bálba? Nincs otthon senki, nem vennék észre, hogy elmentél.” A lány erre nagyon meglepődött, mert még nem találkozott beszélő fával. De miután felocsúdott meglepetéséből, válaszolt is neki: „Ó, kedves fa, nem mehetek el én így a bálba! Hiszen nincs is megfelelő öltözékem!” Mihelyst kimondta ezeket a szavakat, a fa megrázta lombjait, és lehullajtott egy gyönyörűséges estélyi ruhát – igazi designer darabot – meg hozzáillő cipellőt. Adelheid erre rettentően megörült, fel is vette rögtön a ruhát és a cipőt, és rohant is a bálba. Ott pedig senki nem ismerte fel, mert olyan gyönyörű volt ebben az öltözékben, hogy azt hitték róla, idegenből érkezett királykisasszony. A királyfi pedig rögtön fel is kérte Adelheidet táncolni, és nem is eresztette el egész este, annyira megigézte a lány szépsége. Aztán éjfélt ütött az óra. Adelheid meg is ijedt rögtön, hogy ilyen későre jár, és rohant is volna haza, de a királyfi megállította. „Hova rohansz, szép hercegnő?” – kérdezte. „Haza kell mennem.” – felelte Adelheid. „Ugyan, biztos elnézik neked, ha maradsz még egy kicsit.” – mondta erre a királyfi. „De én rabszolga vagyok, és a gazdáim megölnek, ha megtudják, hogy kiszöktem!” – bukott ki hirtelen Adelheidből. „Kik a gazdáid?” – kérdezte a királyfi – „Majd én elintézem őket.” A királyfi ugyanis már így ismeretlenül is éktelen haragra gerjedt Adelheid gazdái iránt, amiért az ő gyönyörűséges kedvesét rabszolgasorban merték tartani. „Eberhardték.” – felelte Adelheid – „Látod azt a két hiú teremtést ott?” – kérdezte Katrinára és Jolandára mutatva, akik a terem másik végében kellették magukat – „Ők a lányaik.”
A királyfi pedig azonnal megparancsolta alattvalóinak, hogy fogják el, és börtönözzék be az Eberhardt családot. Így Adelheid megszabadult borzalmas gazdáitól. A királyfi pedig rögtön feleségül is kérte, és Adelheid igent mondott. Heted-hét országra szóló lakodalmat csaptak, és utána boldogan éltek, míg meg nem haltak.
