Adelheid

Egyszer volt hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, ott, ahol a kurtafarkú malac túr, élt egy középnemes földbirtokos és annak családja. Jómódban, szeretetben és boldogságban tengették napjaikat, ám a legkisebb leány mégsem volt teljesen elégedett vidéki életével. Egy vágy égett szívében minél inkább: világot akart látni. Ezt jó ideig nem merte megosztani családjával, nehogy hálátlannak higgyék, ám egy nap nem bírta tovább, és apja elé állt. „Édesapám, – mondta – szeretnék világot látni.” „De lányom, – szólt az apa – tudod, milyen veszélyes külhonban! Azok a barbár népek! Meg a bűnözők! Bele sem merek gondolni, mi történhetne veled, ha…” „De apám, – szólt közbe a lány – nem kell annyira féltenie, tudok vigyázni magamra. És nem tudnám elviselni annak a gondolatát, hogy úgy haljak meg, hogy nem láttam a földteke másik oldalát.” „Hát jó, lányom, legyen, ha így akarod.” – mondta az apa. Nehezen nyugodott bele, hogy lányát csak úgy eleressze messzire, de tudta, hogy a gyermekeket néha el kell engedni.
Elérkezett a leány útra indulásának napja. Mindenki szomorú volt, hogy elmegy, és könnyes arccal búcsúzkodtak. A lány anyja megvágta ujját, és három csepp vérét egy zsebkendőre csepegtette. „Vedd, lányom, ezt a kendőt, - mondta – ez távol tart majd tőled minden bajt.” Ezt a módszert amúgy egy régi könyvben olvasta. A lány pedig elvette a kendőt, és szépen eltette. Mindezek után pedig fogta magát, és elindult.
Adelheid, a szóban forgó leány, pedig rögtön meg is célozta Párizst. Még egy kifestőkönyvben látott róla egy képet, és akkor elhatározta, hogy ez lesz az első hely, amit megnéz. Meg amúgy is az utóbbi időkben az egyik legnépszerűbb turisztikai célpont lett, és ő nem akart kimaradni az aktuális divathullámokból. Tágra nyílt szemekkel itta magába a város minden csodáját, és annyira lenyűgözték a neoklasszikus épülethomlokzatok, hogy még a járdákat borító szeméthalmokat se vette észre. Órák hosszat rótta az utcákat, mire egyszer csak azt vette észre, hogy besötétedett. Gondolta, ideje lesz már nyugovóra térni, ezért el is indult, hogy megkeresse szálláshelyét. Ám a hotelben kiderült, hogy a nevére nem foglaltak szobát, és Adelheid némi gondolkodás után rájött, hogy az utazási iroda átverte. Erre dühös lett, de aztán roppant mód el is keseredett, mert nem tudta, mitévő legyen. Pénze nem volt, mert a kártyáit otthon felejtette. Azt meg persze senki fel nem ajánlotta volna neki, hogy elszállásolja estére, mert akkoriban igencsak cudar és bizalmatlan világot éltek. Adelheid elindult, és csak céltalanul rótta az utcákat. Naiv vidéki lánykaként nem tudta, hogy a nagyvárosok milyen veszélyesek éjjel egy olyan fiatal teremtésnek, mint ő. Az anyjától kapott kendő távol tartotta tőle a vészt, de aztán mégiscsak megtörtént a baj. Úgy esett ugyanis, hogy Adelheid leült a járdaszegélyre, és a fent említett kendőbe sírta bánatának könnyeit, mikor is egy rosszindulatú fuvallat felkapta a zsebkendőt, és elfújta messzire, egyenesen egy csatorna mélyére. Ez persze, mint ahogy az a mesékben lenni szokott, hatalmas balszerencse előjele volt. Ez nem is váratott sokáig magára. Történt ugyanis, hogy egy szép és fényes kocsi gördült elé, és kiszállt belőle egy nyalka legény. Adelheid, aki tündérmeséken nevelkedett, úgy gondolta, hogy aki ilyen szép járművel jár, az csakis egy jótevő herceg lehet. Meg is örült rögtön, hogy a gondviselés végre az útjába küldött valakit. A legény pedig így szólt: „Mit keresel itt kint ilyenkor éjnek idején?” „Ó, kedves ifjú, – mondta Adelheid – szörnyű dolog történt velem. Idejöttem Párizsba egyes-egyedül, nulla helyismerettel, és erre kiderült, hogy átvert az utazási iroda, és most nincs, hol meghúzzam magam éjjel.” „Gyere velem, én segítek neked.” – szólt erre a legény. Adelheid hitt neki, és tüstént be is szállt a kocsijába. Ám a legény nem jótevő herceg volt, hanem egy megátalkodott gonosztevő, konkrétan emberkereskedő, aki azonnal meglátta a remek üzleti lehetőséget a fiatal és életerős lányban. Meg sem állt Adelheiddel Ukrajnáig, ahol annak rendje és módja szerint eladta őt rabszolgának. Adelheid élete ettől kezdve merő szenvedés lett. Állandó megaláztatás, szakadatlan munka éjjel és nappal, borzalmas körülmények… egyszóval kész rémálom. Éjnek éjjelén, mikor már mindenki a házban az igazak álmát aludta, a lány kiment a kertbe, és keserves sorsát siratta. „Ó, hát ezért születtem erre a világra, - hangzott panasza – hogy gonosz emberek eltiport szolgájaként sorvadjon el fiatal életem? Nem létezik hát égi igazságszolgáltatás, mely megszabadítana engem szörnyű kínjaimtól?” És így tovább. Könnyeivel buzgón öntözte a földet, és egy mag rögtön szárba is szökkent, és nagy, erős fa nőtt belőle. Ez a fa természetesen csodatevő fa volt, hisz egy mesébe mindenféleképp kell egy ilyen, meg amúgy is a közelben lévő atomerőmű felrobbanása óta igencsak furcsán viselkedtek a növények. Adelheid pedig egy idő után mindig a csodafa tövében sírt, és ott mindig megnyugvást lelt.
Történt egyszer, hogy a király három napig tartó bálsorozatot rendezett, és elhívta az ország összes hajadon leányát, hogy fia számára így keressen menyasszonyt. Adelheid gazdájának két lánya, kik szintén hivatalosak voltak a rendezvényre, nagyon megörvendtek erre a hírre. A két lány amúgy, kiknek neve Katrina és Jolanda volt, szép arcú, karcsú, hófehér bőrű volt, de szívük telve volt gonoszsággal. Gyakran bántották szegény Adelheidet, aki csak csendben tűrt. Mikor megkapták a király meghívását, rögtön hívták is Adelheidet: „Vasald ki ruháinkat, pucold meg cipellőinket, tűzd fel a hajunkat, kapcsold be csatjainkat! A királyi palotába készülünk, kivételesen gyönyörűeknek kell lennünk!” Adelheid úgy is tett, ahogy megparancsolták neki, de nagyon szomorú lett, mert ő is szeretett volna elmenni a bálba. Ezért miután a házbéliek mind elmentek, kiment a kertbe, leült a csodafa tövébe, és sírni kezdett. „Ó, milyen szívesen mennék én is a bálba! Ehelyett meg itt kell raboskodnom, míg azok a fennhéjázó úri népek táncolnak és mulatoznak!” A fa pedig nem bírta tovább hallgatni Adelheid panaszait, és megszólalt: „Adelheid, ha annyira szeretnéd, miért nem mész el a bálba? Nincs otthon senki, nem vennék észre, hogy elmentél.” A lány erre nagyon meglepődött, mert még nem találkozott beszélő fával. De miután felocsúdott meglepetéséből, válaszolt is neki: „Ó, kedves fa, nem mehetek el én így a bálba! Hiszen nincs is megfelelő öltözékem!” Mihelyst kimondta ezeket a szavakat, a fa megrázta lombjait, és lehullajtott egy gyönyörűséges estélyi ruhát – igazi designer darabot – meg hozzáillő cipellőt. Adelheid erre rettentően megörült, fel is vette rögtön a ruhát és a cipőt, és rohant is a bálba. Ott pedig senki nem ismerte fel, mert olyan gyönyörű volt ebben az öltözékben, hogy azt hitték róla, idegenből érkezett királykisasszony. A királyfi pedig rögtön fel is kérte Adelheidet táncolni, és nem is eresztette el egész este, annyira megigézte a lány szépsége. Aztán éjfélt ütött az óra. Adelheid meg is ijedt rögtön, hogy ilyen későre jár, és rohant is volna haza, de a királyfi megállította. „Hova rohansz, szép hercegnő?” – kérdezte. „Haza kell mennem.” – felelte Adelheid. „Ugyan, biztos elnézik neked, ha maradsz még egy kicsit.” – mondta erre a királyfi. „De én rabszolga vagyok, és a gazdáim megölnek, ha megtudják, hogy kiszöktem!” – bukott ki hirtelen Adelheidből. „Kik a gazdáid?” – kérdezte a királyfi – „Majd én elintézem őket.” A királyfi ugyanis már így ismeretlenül is éktelen haragra gerjedt Adelheid gazdái iránt, amiért az ő gyönyörűséges kedvesét rabszolgasorban merték tartani. „Eberhardték.” – felelte Adelheid – „Látod azt a két hiú teremtést ott?” – kérdezte Katrinára és Jolandára mutatva, akik a terem másik végében kellették magukat – „Ők a lányaik.”
A királyfi pedig azonnal megparancsolta alattvalóinak, hogy fogják el, és börtönözzék be az Eberhardt családot. Így Adelheid megszabadult borzalmas gazdáitól. A királyfi pedig rögtön feleségül is kérte, és Adelheid igent mondott. Heted-hét országra szóló lakodalmat csaptak, és utána boldogan éltek, míg meg nem haltak.

A legkisebb leány

Egyszer volt hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, valahol egy messzi-messzi helyen élt egy ember és annak három leánya. A férfi számára mindhárom gyermeke nagyon kedves volt, de gondolta, azért próbára teszi őket, és annak arányában osztja el majd köztük az örökséget, hogy ki mennyire szereti. A tét nem volt éppen kicsi, hiszen igencsak módos emberről volt szó, akinek rengeteg földje és multinacionális cége volt. Mivel karácsony időpontja meglehetősen közelgőben volt, úgy gondolta, az alapján állapítja meg lányai szeretetének mértékét, hogy kitől milyen ajándékot kap.
El is érkezett karácsony napja és az ajándékozás pillanata. Ott ültek mind a négyen a karácsonyfa mellett, a kandallóban békésen lobogott a tűz, egyszóval igencsak meghitt hangulat volt. Az ember, akit mellesleg Helmutnak hívtak, első lányától egy hatalmas plazmatévét kapott, mondván, hogy tudja, apjának folyamatosan gyengül a látása, viszont így nagyobb képernyőn jobban láthatja az esti híreket, ami egyébként a kedvenc műsora. Helmut egészen meghatódott ekkora mértékű gyermeki gondoskodástól. Második lányától egy igen drága svájci karórát kapott, hiszen üzletemberként fontos a pontosság, és így folyamatosan követheti az idő múlását. Helmut ennek az ajándéknak is igencsak megörült. Harmadik lánya egy saját maga által festett képet ajándékozott neki, ami régi birtokukat ábrázolta, ahol megannyi boldogsággal teli évet töltöttek. Helmut erre fölszólalt: „Mi?! Saját készítésű ajándék?! Hát csak ennyit érek neked én, mihaszna? Annyira sem szeretsz, hogy pénzt költsél rám? Takarodj innét, mától nem is tekintelek a lányomnak!” Szegény lány hiába próbálta megmagyarázni, hogy ő tiszta szeretetből és jó szándékkal készítette a képet, apja hajthatatlan volt, és elzavarta.
Szegény leánynak nem volt mit tennie, a közeli erdőben próbálta meghúzni magát. Ám az erdő koránt sem volt efféle jóságos fiatal teremtéseknek való hely, ugyanis mindenféle veszedelmes gonosztevők tanyáztak ott. A lányt is utolérte a végzete, egy csapat bűnöző markába került, akik látván, hogy milyen fiatal és egészséges, megölték szerveiért, hisz önkéntes donorok híján igencsak megemelkedett az átültethető szervek piaci árfolyama.
Telt-múlt az idő eközben Helmut házában, és a férfi kezdte megbánni, hogy elzavarta legkisebb leányát, aki egyébként mindig is nagyon kedves gyermek volt, és akiben sok örömét lelte. Ahogy jobban szemügyre vette Joringel, így hívták ugyanis a szóban forgó lányt, ajándékát, megállapította magában, hogy voltaképp igen ügyes munka, és a piaci értéke is egész jó. Ezen kívül, mikor csak rápillantott a képre, folyton eszébe jutott az ominózus karácsony este, hogy zavarta el gyermekét, és hogy azóta semmit se tud róla, ami igencsak aggasztotta. El is határozta egy nap, hogy felkutatja leányát, és visszafogadja apai kegyeibe. Először a rendőrségen jelentette be Joringel eltűnését, ám a nyomozók nem végeztek túlságosan eredményes munkát a lány felkutatásában, mivel roppantmód motiválatlanok voltak az alacsony fizetések, és a csökkenő állami támogatások következtében. Helmut végül is megunva a helyzetet, felbérelt egy magánnyomozót, aki hamarosan ki is derítette Joringel szomorú sorsát. Mikor Helmut meghallotta gyermeke halálhírét, teljesen összeroppant. Szörnyű bűntudat kínozta, és egyre csak ezt hajtogatta: „A halálba üldöztem gyermekem! Én vagyok Joringel gyilkosa!” Apjuk viselkedése igencsak aggasztotta Helmut lányait, végül pszichiáterhez vitték, aki felírt neki mindenféle gyógyszereket, majd útjára eresztette. A gyógyszereknek köszönhetően megszűnt Helmut kényszeres mániákus viselkedése, ám bánatán a tabletták nem segítettek. Hiába szárnyaltak a tőzsdén vállalkozásai, hiába került fel az egyik legnevesebb üzleti magazin toplistájára, semmi nem okozott neki örömet, semmi nem vidította fel. Egyre csak Joringelre gondolt, egyre csak őt siratta. Bármit megadott volna érte, hogy őt visszahozhassa az életbe.
Egyik nap Helmutot meglátogatta unokaöccse, Friedhelm. Friedhelm szinte apjaként szerette Helmutot, mindig is feltekintett rá, és mióta az megmentette családját a kegyetlen uzsorások karmaitól, roppantmód hálás volt neki. Épp ezért bármit megtett volna, hogy Helmutot boldognak lássa. Meg is kérdezte: „Helmut bácsikám, ugyan mi bántá annyira lelkét?” – „Jaj, Friedhelm fiam, - felelte Helmut – Joringel miatt szomorkodom én nagyon. Balga fejjel elüldöztem őt, egyenesen a halálba.” – „Mit tehetnék, hogy újra boldog legyen, bácsikám?” – kérdezte Friedhelm. „Engem más nem tehetne boldoggá, csak ha visszakapom Joringelt!” – válaszolta Helmut. Ezen szavak hallatán Friedhelm elhatározta, hogy visszahozza az életbe Joringelt. Tudta, hogy ezzel igencsak nehéz fába vágta a fejszéjét, de mindig is azt vallotta, hogy semmi sem lehetetlen, meg amúgy is lelkes követője volt a pozitív gondolkodásnak. Fogta is magát és útnak indult, hogy véghezvigye nehéz küldetését.
Napok óta ment-mendegélt, amikor is egy tisztásra érkezett. Gondolta, ott lepihen valamelyest, és rögvest le is vetette magát a zöld fűbe. Ahogy így feküdt, és azon morfondírozott, hogy mitévő legyen, megjelent egy előtte egy fényes kecses női alak. „Friedhelm!” – szólt a nő. „Ki vagy te? – kérdezte Friedhelm – És honnan tudod a nevemet?” – „Én vagyok az erdő tündére. – felelte a nő – És mint varázshatalmú lény, tudok rólad mindent. De egyébként régebben többek közt fogtündér is voltam, és hamar megjegyeztelek a csokoládétól elszuvasodott fogaidról.” Friedhelm erre elvörösödött. „És mégis mit akarsz tőlem?” – kérdezte végül. „Segítő szándékkal jöttem. – válaszolta a tündér – Rossz nézni, hogy itt céltalanul kóvályogsz az erdőben, és nyilvánvaló volt, hogy felsőbbrendű közbeavatkozás nélkül soha nem jutsz egyről a kettőre.” Friedhelm megörült ezekre a szavakra, mert tény és való, hogy fogalma sem volt, voltaképp merre menjen, és mit csináljon Joringel feltámasztásának érdekében. „Ó, jóságos tündér, mondd, mit tegyek, hogy Joringelt visszahozzam az életbe?” – kérdezte. „Hosszú és megpróbáltatásokkal teli út vár rád, ha valóban fel akarod támasztani Joringelt, - mondta a tündér – de látom, szíved erős, így úgy vélem, képes vagy teljesíteni ezt a nehéz küldetést. Ahhoz, hogy Joringelt feléleszd halottaiból, egyenesen az alvilágba kell menned. Ott le kell győznöd párbajban az alvilág urát, hogy elkérhesd tőle Joringel lelkét. Sok szerencsét, Friedhelm, az úthoz, szükséged lesz rá!” És ezzel a tündér el is tűnt. Friedhelm pedig elindult, hogy felkutassa az alvilágot.
Ment-mendegélt, lábait már majd lejárta, mikor egyszer csak valami rémségesen csúf teremtmény állta útját. Ahogy jobban megnézte, a szörny leginkább egy hatalmas rothadó kövér hörcsögre hasonlított. Friedhelmet rögtön rossz érzések fogták el, mert nagyon nem szerette a hörcsögöket. A szörny pedig megszólalt: „Halandó, te innen nem jutsz tovább, ha rajtam múlik!” És ezzel neki is rontott Friedhelmnek. Ám Friedhelmet nehéz fából faragták, és hősiesen kivédte a szörny támadásait. Sokáig harcoltak, már mindketten kezdtek kifáradni, mikor végtére is sikerült Friedhelmnek felülkerekednie, és tőrével megölte a rút óriáshörcsögöt, amiből csak úgy fröcskölt a kátrányszínű vér a késszúrások nyomán. Friedhelm kitépte a szörny egyik éles karmát, mert mániákus trófeagyűjtő volt, meg amúgy is gondolta, jól jön majd az otthoni dicsekvésekhez, és továbbindult. Sokáig ment ezután, mígnem egy hatalmas és sebes folyóhoz ért. A folyón nem vezetett át híd, és az is látszott, hogy bármivel is próbálna átkelni rajta, halálra ítélt vállalkozás lenne. Sokáig tanakodott, mit tegyen, míg nem egyszer csak megjelent előtte egy furcsa szerzet, akinek hosszú ősz szakálla, és furcsán villogó sárgás szemei voltak. „Ki vagy te?” – kérdezte Friedhelm. „Én vagyok az erdei manó. – felelte a szerzet – „Látom, szeretnél átjutni. Én átvihetlek.” – „Akkor vigyél át, kérlek!” – mondta Friedhelm. „Előtte meg kell tenned nekem egy szívességet. – mondta a manó – Van itt egy gonosz teremtmény, aki minden erdőlakó életét megkeseríti. Egy hatalmas vérszomjas óriásról van szó. A domb tetején tanyázik. Öld meg őt, és hozd el a fejét!” – „Rendben, megteszem.” – mondta Friedhelm, és már indult is a domb felé. Mikor felért, rögtön meglátta az óriást, aki épp aludt. Friedhelm gondolta, még álmában kell egy nagy csapást mérni rá. Tanakodott egy ideig, hogy is kezdje, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve kiszúrta a két szemét. Így mikor az óriás felébredt a nagy fájdalomra, nem látta támadóját. Friedhelm pedig ott sebezte meg az össze-visszahadonászó óriást, ahol csak érte, az pedig végül egy rossz lépés következtében leesett a dombról, és szörnyet halt. Friedhelm ekkor meg odarohant a tetemhez, előkapta baltáját, és nagy csapásokkal lemetszette a fejét. Azt pedig fogta, és a manó elé vitte. A manó pedig, mikor meglátta Friedhelmet az óriás fejével, nagyon megörült, és tüstént át is vitte a túlpartra csodagondolájával. Friedhelm így folytathatta útját. Sokáig ment, mire megérkezett az alvilág kapujához. Ám az alvilágba nem könnyű élő embernek bejutni, a kaput dühödt fenevadak őrizték. De Friedhelmnek nem szállt inába a bátorsága a bestiákat látván, hősiesen megküzdött velük. A harc nem volt könnyű, a fenevadak jelentős túlerőben voltak, ám Friedhelm végül csak felülkerekedett rajtuk bátorsága, ereje és nem utolsósorban esze révén. Ezek után szabad volt az út az alvilág bugyraiba. Az utolsó megmérettetés viszont még hátra volt, hisz Friedhelmnek le kellett győznie párbajban az alvilág urát. Fel is kereste hát a halottak fejedelmét, aki már várta, hogy leszámolhasson vele, mint betolakodóval. „Mit akarsz te itt, halandó? – kérdezte – Nincs itt semmi keresnivalója egy élőnek.” – „Egy lelket szeretnék kiváltani.” – felelte Friedhelm. „Nem olyan egyszerű az. – mondta az alvilág ura – Lássuk, milyen vagy párbajban!” És ezzel rögtön Friedhelmre támadt. Friedhelmnek viszont jók voltak a reflexei, így azonnal el is hárította a támadást. Ezután hosszú és fáradságos harc vette kezdetét. Az alvilág ura még az előzőeknél is keményebb ellenfél volt. Friedhelm már erőtartalékai végénél volt, úgy érezte, küzdelme reménytelen, és már-már feladta volna, mikor hirtelen elméjében bevillant Joringel képe, és Helmut bácsikája bánatos arca, és ez erőt adott neki a folytatáshoz. Dühödt fenevadként rontott a holtak fejedelmére, és le is terítette őt. „Jól van, legyőztél. – mondta az alvilág ura – Ezért megkaphatod Joringel lelkét.” És ekkor meg is jelent Joringel szellemalakban. „Friedhelm! – kiáltott fel a lány – Hát te hogyhogy itt vagy?” – „Érted jöttem. – felelte Friedhelm – Atyád visszavár.” – „Ó, ő kitagadott engem. – mondta Joringel – Miatta is jutottam ide.” – „De megbánta tettét. – mondta Friedhelm – Elemészti a bánat miattad.” Ezek után Joringel és Friedhelm elindult hazafelé. Ám Friedhelm csalódott volt, amiért Joringel csak szellemalakban jött vissza. „Mindegy, ez is több a semminél.” – gondolta végül. Ám ahogy mentek, egyszer csak megjelent az erdő tündére. „Látom, jól megálltad a helyed, Friedhelm. – mondta – Sikerült véghezvinned a küldetést. És ezért jutalomként visszaadom Joringel testét.” És amint ezt kimondta Joringel teljes emberi alakjában jelent meg. Erre felettébb megörült Friedhelm, hisz így már teljes volt a feltámasztás. Mikor pedig hazaértek, Helmut örömkönnyekben tört ki lánya visszajövetelére. Így újra együtt volt a család, mindenki örvendett, Joringel pedig hozzáment Friedhelmhez, aki igaz, hogy az unokatestvére volt, de úgy gondolták, hogy ha a Habsburgok megtehették, akkor ők is. Így boldogan éltek, míg meg nem haltak.

The fisherman's children

Once upon a time, over the Operence, in a distant kingdom there was a fisherman. This fisherman didn’t have other wealth than an old boat and fishing net. He had been catching plenty of fish for years, but after the sinkage of an oil tanker the fish population got remarkably smaller and that posed a threat to the fisherman’s subsistence. He had nothing else to do, he had to find a new job as it got harder and harder to make the ends meet with all the increased taxes and prices. What is more he had as many children as many holes there are on a sieve, nay one more, but the sum of the child benefit was ridiculously little and because of the new laws there were paid only until three children. After all these it is obvious that the fisherman lived really hard times.
One day the fisherman went to the city to find a job, but he was sent away from everywhere because of his lack of proper education and professional experience. The fisherman got really embittered and he said with anger: “Ah, it can’t be true in what a damnable worl we live! This damn big bureaucracy! I wouldn’t wish that kind of unliveable world even for my enemies!” A wealthy man passed by who, after having heard the fisherman’s words, started to feel pity for him and said to him: “You poor man, I see you’re living hard times. I have a proposal for you: work for me for minimum wage.” And the fisherman was glad for the opportunity and accepted the offer. And the rich man said only that: “Be exactly at eight o’clock at 13 Wattle Street.” And poor fisherman didn’t know that he had just sold his soul to the Evil.
Next morning the poor fisherman was standing by 13 Wattle Street. After one hour of waiting the rich man appeared. When he saw the fisherman, he said: “You’re a proper man, you were punctual. And now your task: our company is about to conquer the waters. As I know that you’re a fisherman, so you know the capriciousness of the waters, I entrust you to drive our vehicles.” And with that the lord took the fisherman to a big metal box. And the fisherman was just gazing at it and wondered what kind of gear it could be and was really surprised to see that such thing existed. And the lord showed the fisherman how to use the metal monster and then left him alone. And the fisherman splashed down and the box became full of people. But the fisherman couldn’t navigate properly the metal box and soon he got wrecked. The rich man appeared immediately and he was full of fury. “What are you doing, you fisherman? – he asked angrily – As a punishment you’ll be a ticket collector from today.” And he gave an armband to the fisherman.
The fisherman’s life became hell from that day. Endless fights, humiliations and overall many-many scallywags... the fisherman felt as a beached fish. One day he was walking on the riverbank and was brooding about his tragic fate when he heard a voice: “Dear fisherman, - said the voice which belonged to a fish – if you put me back into the water, I’ll fulfill three of your wishes.” But the fisherman didn’t believe the fish and wanted to test it: “I want the metro four to be built!” – he said, and as these words left his mouth, a subway appeared out of nowhere immediately and next to it there was a sign with number four written on it. The fisherman became very happy, because he saw that it really was a wonder-worker fish and he said his second wish: “I want my family not to be in necessity anymore.” “All right, – said the fish – now I have opened an unfailing bank account for you.” Only the third wish was left. The fisherman was thinking for a while and then said: “I want the chief executive officer of BKV (Transport of Budapest Corp.) to die in aortic dissection!” The reason he said that was that he suffered a lot as a ticket collector because of him.
The days passed by and the fisherman and his family were living in wealth thanks to the goldfish. One day they were having lunch when flames bursted up in the room and a terribly ugly giant hamster-like monster appeared. “Fisherman – it said – I came for your life!” “What do you want from me, you monster?” – asked the fisherman incomprehensively. “I’ll take your pitiable life – responded the monster – because those must be punished who wish bad things for my posessor.” “And who is your posessor?” – asked the fisherman. “My posessor is the Devil itself – answered the monster – for whom you wished aortic dissection.” The fisherman became mortified after hearing these words, he sensed that he was in big trouble. And the monster cut the fisherman in half with one swish. The fisherman said to his family with his last breath: “I will die soon, but the most important thing, my children, that you must stick together and love each other.” And with that he died. The family of the fisherman became very sad.
The children didn’t take their father’s advice and soon started to think about how to cut each other out from the heritage. All of them wanted to have the exclusive ownership of the unfailable bank account. As the legal heir was the eldest son, he was the most unwanted person in the other’s eyes. So they came up with an evil plan against him. As part of the demonic plan, they organised a visit to the meat packing plant nearby. When they had plotted it, they said to their brother: “Jürgen, we have a unique chance. We can see from close how the salami is made!” - “Why should that concern me? – asked Jürgen – Anyways I’m a vegetarian.” – “Nay Jürgen, - said the others – knowledge is power.” Finally they managed to convince Jürgen to go with them.
And the brothers went to the meat packing plant. They took a look at all the machines and devices and when they got to the grinder, they pushed Jürgen in. Jürgen started to cry out loud and as the flesh was peeling off his bones he shouted back with his last strength: Curse on you, my foul brothers! May you all burn in the flames of Gehenna! And after that he got grinded and died.
So the fisherman’s children became one person less. But they still were as numbrous as the Russian army, so still there wasn’t any peace at the fisherman’s household. The next target was the second son, because he was the oldest brother alive, the legal heir. The others united against him. There were big heavy aluminium shutters in the house. And the brothers came up with a dreadful idea. They put sharp knives at the bottom of one shutter. Then they called their brother to the window saying: “Günter, come quickly to the window, you have to see it!” And Günter went to the window to see what his brothers had seen. And then the brothers pulled down the shutter which immediately cut Günter’s head off. Günter’s head rolled off to the stream nearby and it left a bloody trace.
So the brothers became one more person less. But they still weren’t few enough to live in peace. So again the younger ones united against the oldest. They had been thinking for a long time about the implementation of the murder when on a bright sunny they they got the inspiration. In their garden the grass had grown big and the oldest brother went out to mow the lawn. Then all the repressed agression came out in the siblings and they attacked their brother. And he was powerless against such numerical superiority. The others took the lawnmower and went over their brother with it. Blood was splurging and pieces of flesh were flying everywhere. And the garden became crimson red.
One more brother less. They were only seven. But they still weren’t few enough. The brothers united again against the legal heir. They didn’t have for too long for the right time. One day their brother was swimming in the pool in the garden, because he was a synchronized swimmer. The brothers got tempted by the Evil and they had a demonic idea. They took a microwave oven and they threw it into the water. Karl, the oldest, died immediately from electric shock.
There were only six brothers. Of course the others started to plot again against the oldest brother. They were planning to change the windows, so they thought they could sacrifice one to reach their aim, as nobody would care if one got broken... One day they said to their brother: “Udo, come to the window, look, our neighbour is up to something bad again!” And Udo went to the window to see what his brothers were talking about. Then the others rushed at him and they pushed him towards the window with such strength that it shattered into pieces. And the splinters cut Udo’s veins and he bled into death.
Only five brothers were alive. But they still couldn’t live in peace with each other. So there was a plot again. But the heir was on the watch, so no matter what the others had come up with, they didn’t succeed. But one day they had an unexpected opportunity. Burkhard, the oldest brother was a big fan of arts. He had been longing for Rembrandt’s Raising of Lazarus for a long time, and that time he managed to get it. He started to drill the wall of his room so that he could hang the painting. One of his brothers entered his room to borrow his ring spanner. Then he saw the drill near Burkhard and he had evil thoughts. He sneaked behind Burkhard, grabbed the drill and pierced through his body at the place of his heart. Burkhard was so surprised by the attack that he didn’t even have the time for a last rattle, so he died quietly.
The brothers were only four. They were few, but still not few enough. So the legal heir was again threatened by the lurkering shadows of death. The plot began again. Dietfried, the oldest among the brothers was a fakir so he slept on a bed of nails. His brothers wanted to make use of this habit of his and they already had their evil plan. One night when Dietfried was sleeping deeply, they sneaked in his room holding a large and heavy wardrobe. Then they dropped the wardrobe onto Dietfried who was pierced by thousands of nails. Dietfried woke up and was screaming painfully then said: “To the hell with you, my brothers, I hope you won’t have any joy in the heritage!” And then he died.
Only three brothers were alive. But the fisherman’s house still wasn’t peaceful. One night the middle brother decided to take actions. He sneaked in his brother’s room to stab him while he was asleep. But this brother was on the guard and he woke up to the arrival of the intruder. And then a fierce duel began in which they both died. So the youngest brother had all the wealth. He had been living a life of ease for a ling time when one night he had a strange dream. In his dream he was visited by the ghost of his father who said: “My son, my dear son, I’m so disappointed in you. See, you didn’t take my advice. The unfailable bank account would have provided a good life to everyone.” The boy woke up and he felt big remorse. He felt the urge to make up for all his deeds and to bring his brothers back to life. He had been thinking about what to do for a long time when he had an idea. He visited the Devil itself to beg for help. He went to the headquarters of BKV and went to the chief executive officer who was the Evil itself. When he entered the room, the Devil said to him: “What are you seeking here, pitiful mortal?” “I want to get back my brothers. – said Erkhard – I want to ask for your help.” – “That’s not for free – said the Devil – What do you give me in return?” – “My soul – answered Erkhard – I will serve you till the end of times. “ – “Well good, – said the Evil – let it be.” And with one snapping he raised Erkhard’s brothers from death. The brothers, after having resurrected, started to jubilate and hug each other. “And now I take your soul, – said the Devil – good work must be paid.” But then suddenly there was big brightness and a heavenly voice said: “Erkhard, for your sacrifice we free you from the power of Evil.” And the Devil, before he could protest, was sent back to hell. That was the reason that there was a change of chief executive officer at BKV. And the brothers lived happily ever after.

A szegény halász gyermekei

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, valahol egy messzi királyságban élt egy halász. Ennek a halásznak nem volt más vagyona, csak egy régi csónakja és egy hálója. Éveken át bőséges fogása volt, ám miután felborult egy olajszállító tankhajó a közelben, a halpopuláció jelentősen megcsappant ezzel veszélyeztetve a szegény halász megélhetését. Nem volt mit tenni, a szegény halásznak új foglalkozás után kellett néznie, mivel a megemelkedett adók és árak mellett már egyre nehezebben tudta túlélni a mindennapokat. Ehhez még hozzá kell tenni, hogy annyi gyermeke volt, mint szitán a lyuk, sőt még eggyel több, viszont a gyermektartási segély összege nem csak nevetségesen kevés volt, de az új jogszabályok miatt ráadásul csak három gyerekig jártak. Ezekből is látszik, hogy szegény halászt még az ág is húzta.
Egyik nap a halász bement a városba állást keresni, ám mindenhonnan elküldték megfelelő képesítés illetve szakmai tapasztalat hiányában. A halász rettentően elkeseredett, és nagy felindulással így szólt: "Ah, nem igaz, milyen pocsék világban élünk! Ez a fene nagy bürokrácia! Ilyen élhetetlen világot még az ellenségemnek se kívánnék!" Arra járt egy módos ember, aki a halász szavait hallva megsajnálta szegény embert, és megszólította: "Te szegény ember, látom, még az ág is húz. Van egy ajánlatom számodra: dolgozz nálam minimálbérért!" A halász pedig megörült a lehetőségnek, és azonnal fel is szegődött a módos úrhoz. A gazdag ember pedig csak ennyit hagyott meg: "Legyél holnap pontosan nyolckor az Akácfa utca tizenháromban!" És szegény halász nem tudta, hogy ezzel el is adta a lelkét a Gonosznak.
Másnap reggel a szegény halász már ott toporgott az Akácfa utca tizenhármas szám alatt. Egy óra várakozás után meg is jelent az előző napi módos úr. Mikor meglátta a halászt, így szólt: "Derék ember vagy, pontosan ideértél. Most pedig jöjjön a feladat: társaságunk épp a vizek meghódítására törekszik. Mivel tudom, hogy te halász vagy, vagyis jól ismered a vizek szeszélyeit, megbízlak járműveink vezetésével." És ezzel az úr egy nagy fémdobozhoz vezette a halászt. A halász meg csak nézegette, miféle szerkezet ez, és nagyon elcsodálkozott rajta, hogy ilyen is létezik. Az uraság pedig rendre megmutatta a fémmonstrum használati módját, majd magára hagyta a halászt. A halász pedig vízre szállt, és a doboz megtelt sok-sok emberrel. Ám a halász nem tudta rendesen irányítani a fémdobozt, és ezért hamar zátonyra is futottak. Meg is jelent rögtön a módos úr dühtől tajtékozva. "Mit művelsz, te halász? - kérdezte haragosan - Ezért büntetésből mától ellenőr leszel!" És át is adott a halásznak egy karszalagot.
A halász élete pedig ettől fogva kész pokol lett. Állandó harcok, megaláztatás és mindenekfelett sok-sok bliccelő... a halász úgy érezte magát, mint egy partra vetett hal. Egyik nap épp a folyóparton sétálgatott, és tragikus sorsán merengett, mikor is egy hangot hallott: "Kedves halász - szólt a hang, ami egy aranyhalhoz tartozott - ha visszadobsz a vízbe. teljesítem három kívánságod." A halász erre pedig nem hitt az aranyhalnak, és gondolta, próbára teszi: "Épüljön meg a négyes metró!" - mondta, és amint eme szavak elhagyták a száját, rögtön megjelent mellette egy metrólejáró ami mellett egy tábla állt négyes számmal. És ahogy lement, látta, hogy tényleg a négyes metró jár arra. Megörült erre, hogy tényleg egy csodatévő hallal hozta össze a sors, és már mondta is második kívánságát: "Azt szeretném, ha a családom többé soha nem nélkülözne." "Rendben - mondta az aranyhal - ezennel nyitottam neked egy kifogyhatatlan bankszámlát." Már csak a harmadik kívánság volt hátra. A halász töprengett egy kis ideig, aztán végül így szólt: "Azt szeretném, hogy a BKV vezérigazgatója haljon meg szívaortarepedésben!" Ezt azért mondta, mert sokat kellett elszenvednie ellenőrként miatta.
Teltek-múltak a napok, a halász és családja jómódban élt hála az aranyhalnak. Egyik nap épp ebédeltek, amikor a szoba közepén láng csapott fel, és egy szörnyűségesen rút óriáshörcsögszerű rémség jelent meg. "Halász - mondta - az életedért jöttem!" "Mit akarsz te tőlem, te rém?" - kérdezte a halász értetlenül. "Elragadom nyomorúságos kis életedet - felelte a rém - mert büntetés jár azoknak, akik rosszat kívánnak a gazdámnak." "Mégis ki a te gazdád?" - kérdezte a halász. "Az én gazdám maga az Ördög - felelte a rém - akinek te szívaortarepedést kívántál." Elszörnyedt ezekre a szavakra a halász, érezte, rettenetes végzetet hozott a fejére. A szörny pedig egy suhintással kettévágta a halászt, aki még utolsó lehelletével így szólt a családjához: "Én most meghalok, de a legfontosabb, gyermekeim, hogy mindig összetartsatok és szeressétek egymást." És ezzel meg is halt. A halász családja pedig rettentően elszomorodott.
A gyermekek viszont nem fogadták meg apjuk tanácsát, és hamarosan azon kezdtek töprengeni, hogyan túrhatnák ki egymást az örökségből. Mindegyiküknek a kifogyhatatlan bankszámla egyedüli tulajdonjogára fájt a foga. Mivel a törvényes örökös a legidősebb fiú volt, ő szúrta leginkább a többiek szemét. Ezért gonosz tervet szőttek az elsőszülött ellen. Az ördögi terv részeként üzemlátogatást szerveztek a közeli húsfeldolgozóba. Mikor ezt kitervelték, így szóltak bátyjukhoz: "Jürgen, kivételes lehetőség adatott meg nekünk. Megnézhetjük közelről, hogy készül a szalámi!" - "Mit érdekel az engem? - kérdezte Jürgen - Egyébként is vegetáriánus vagyok." - "Ugyan Jürgen - mondták a többiek - a tudás hatalom." Végül is csak sikerült rábeszélniük Jürgent, hogy velük tartson.
A testvérek pedig elmentek a húsfeldolgozó üzembe. Sorra megnézték a gépeket és berendezéseket, és mikor elértek a darálóhoz, Jürgent együttes erővel belökték. Jürgen erre ordíítozni kezdett, miközben a hús levált csontjairól, és utolsó erejével még visszakiáltott: "Átok rátok, alávaló fivéreim! A gyehenna tüzén égjetek el mind!" És ezután le is darálódott és meghalt.
A halász gyerekei tehát eggyel kevesebben lettek. De még így is annyian voltak, mint az oroszok, úgyhogy a halász házatáján még mindig nem volt békesség. Ezúttal a másodszülött lett a következő célpont, hiszen ő volt a legidősebb életben maradt testvér, vagyis a törvényes örökös. A többiek össze is fogtak ellene. Voltak pediglen a házban nagy súlyos alumíniumredőnyök. A testvéreknek pedig rettenetes ötletük támadt. Az egyik redőny aljára éles pengéket szereltek. Bátyjukat pedig odahívták az ablakhoz, mondván: "Günter, gyere gyorsan az ablakhoz, ezt látnod kell!" Günter pedig odament az ablakhoz, hogy megnézze mit láttak testvérei. A testvérei ekkor pedig fogták, és lehúzták a redőnyt, ami azonnal le is metszette Günter fejét. Günter feje pedig elgurult egészen a közeli patakocskáig, és véres nyomot hagyott maga után.
A testvérek tehát még eggyel kevesebben lettek. De még mindig nem elég kevesen ahhoz, hogy békesség legyen. Ezért az ifjabbak ismét összefogtak a rangidős ellen. Sokat tanakodtak a gyilkosság mikéntjén, mikor egyszercsak egy szép fényes nyári napon ihletet kaptak. Történt ugyanis, hogy a kertjükben igencsak megnőtt a fű, és a legidősebb testvér nekilátott, hogy lenyírja. Ekkor a testvérekből előtört az összes elfojtott agresszió, és rátámadtak bátyjukra. Az pedig tehetetlen volt ekkora túlerővel szemben. És a testvérek fogták a fűnyírót, és áthajtottak vele bátyjukon. Csak úgy fröcskölt a vér és hullottak a húscafatok. És a kert bíborvörös lett.
Még egy testvérrel kevesebb. Most már csak heten maradtak. De még mindig nem voltak elég kevesen. A testvérek tehát már megint szövetkeztek a törvényes örökös ellen. Nem is kellett sokáig várniuk a megfelelő alkalomra. Egyik nap ugyanis bátyjuk a kerti medencében úszkált, ugyanis szinkronúszó volt. A testvéreket rögtön meg is kísértette a Gonosz, és ördögi gondolatuk támadt. Fogtak egy mikrohullámú sütőt, és beledobták a vízbe. Karl, a rangidős pedig azonnal meghalt az áramütéstől.
Már csak hat testvér maradt. Természetesen már megint megindult a szervezkedés a törvényes örökös ellen. Mivel úgyis ki akarták cserélni az ablakokat, úgy gondolták, felhasználnak egyet a cél érdekében, hisz senki sem bánja, ha kitörik... Egyik nap így szóltak bátyjukhoz: "Udo, gyere ide az ablakhoz, nézd, a szomszéd már megint valami rosszban sántikál!" És Udo oda is ment az ablakhoz megnézni, amiről a testvérei beszéltek. Ekkor a testvérek nekirontottak, és olyan erővel taszították az ablakhoz, hogy az szilánkokra tört. A szilánkok pedig belevágtak Udo ereibe, aki ott helyben elvérzett.
Már csak öten voltak életben. De még mindig nem tudtak békességben megférni egymás mellett. Ezért újbóli összeesküvésre került sor. Ám ez az örökös már résen volt, ezért akármit is találtak ki, nem jártak sikerrel. Egy nap viszont váratlan lehetőségük támadt. Burkhard, a rangidős testvér ugyanis nagy művészetrajongó volt. Régóta szerette volna megszerezni Rembrandt Lázár feltámasztása című képét, ami végre sikerült neki. El is kezdte fúrni a szobája falát, hogy feltehesse a képet. Az egyik testvére pedig bejött a szobába, hogy kölcsönkérje a csillagkulcsát. Ekkor meglátta Burkhard mellett a fúrót, és rögtön gonosz gondolatai támadtak. Odalopózott Burkhard mögé, fogta a fúrót, és átfúrta testét a szíve tájékánál. Burkhardot pedig annyira meglepte a támadás, hogy még egy utolsó hörgésre se maradt ideje, így szép csendben meghalt.
Négyen maradtak csak. Kevesen voltak, de még nem eléggé. Ezért a törvényes örököst már megint a halál leselkedő árnyai fenyegették. A szervezkedés a testvérek között megint megindult. Dietfried, a legidősebb a testvérek közül pedig fakír volt, és ezért szöges ágyon aludt. Testvérei pedig gondolták, kihasználják ezt a szokását, és már meg is született sötét tervük. Egyik éjszaka, mikor Dietfried már rég az igazak álmát aludta, belopóztak szobájába egy hatalmas és nehéz szekrényt hordozván magukkal. Ezt a szekrényt pedig fogták, és rádobták az alvó Dietfriedre, akit szögek ezrei szúrtak át ettől. Dietfried erre felébredt, és fájdalmas kiáltásokat hallatott, majd így szólt: "A pokolba veletek, testvéreim, remélem, nem lesz az örökségben semmi örömötök!" És ezzel meg is halt.
Már csak három testvér volt életben. Ám még mindig nem szállt békesség a halász házára. Egyik éjjel a középső fivér cselekvésre szánta el magát. Belopózott a bátyja szobájába, hogy álmában leszúrhassa. Ám ez a testvér már résen volt, és felriadt a betolakodó érkezésére. És ekkor vad párbaj vette kezdetét, melybe mindketten belehaltak. És így a legkisebb gyerekre szállt az összes vagyon. Jó ideig gondtalanul élt, ám egyik éjszaka furcsa álmot látott. Álmában ugyanis apja szelleme látogatta meg őt és ezt mondta: "Fiam, fiam, csalódtam bennetek. Lám, nem fogadtátok meg tanácsomat. Pedig a kifogyhatatlan bankszámla mindenkinek jó sorsot biztosított volna." A fiú ekkor felébredt, és mélységes bűntudat fogta el. Érezte, jóvá kell tennie minden tettét, és vissza kell hoznia testvéreit az életbe. Sokat tanakodott azon, hogy mit is tehetne ez ügyben, mikor is támadt egy ötlete. Meglátogatta magát az Ördögöt, hogy segítséget kérjen tőle. El is ment a BKV székházába, és felkereste a vezérigazgatót, aki maga volt a Gonosz. Az, mikor belépett, így szólt hozzája: "Mi járatban vagy erre, keserves halandó?" - "A testvéreimet szeretném visszakapni - mondta Erkhard - ebben szeretném kérni a segítségedet." - "Nincs az ingyen - mondta az Ördög - mit adsz érte cserébe?" - "A lelkemet - felelte Erkhard - időtlen időkig foglak szolgálni." - "Na jó - szólt a Gonosz - legyen." És egy csettintéssel életre keltette Erkhard fivéreit. Azok pedig feltámadván egymást ölelve örvendeztek. "Most pedig elragadom a lelked - szólt az ördög - jó munkáért fizetség jár." Ekkor azonban hatalmas fényesség támadt, és egy mennyei hang így szólt: "Erkhard, amiért ilyen áldozatos voltál, felszabadítunk a Gonosz hatalma alól." Az Ördög, meg még mielőtt akár tiltakozhatott volna, vissza is űzetett a pokolba. Így történt, hogy a BKV-nál vezérigazgató-váltásra került sor. A testvérek pedig ezentúl békességben és szeretetben éltek, és még ma is boldogok, ha meg nem haltak.

Talált tárgyak II. - Found objects part II.

Fabula de duobus fratribus

Aliquando vivebant duo fratres, Cornelius et Octavius. Erant filii patricii pecuniosi. Vivebant diu in pace, sed cum adoleverunt, pro hereditate certare inceperunt.
Aliquando Octavius Cornelium in ripam vocavit. Cum Cornelius advenit, Octavius eum in fluminem trusit. Sed Cornelius superavit et contra Octavianum poenam agitavit.
Una nocte cum Octavius in casa sua dormiebat, Cornelius arrepsit et eum interficit. Sic Cornelius hereditatem habuit.
Praeceptum: Si aliquem interficis, fac id bene!

Mese a két testvérről

Élt egyszer két testvér, Cornelius és Octavius. Egy jómódú patrícius fiai voltak. Sokáig békességben éltek, de mikor felnőttek, elkezdtek harcolni az örökségért.
Egyszer Octavius a folyóparthoz hívta Corneliust. Mikor Cornelius megérkezett, Octavius belökte őt a folyóba. Ám Cornelius életben maradt, és bosszút forralt Octavius ellen.
Egy éjjel, mikor Octavius a házában aludt, Cornelius beosont, és megölte. Így Corneliusé lett az örökség.
Tanulság: Ha valakit megölsz, csináld jól!

Tale of the two brothers

Once there were two brothers, Cornelius and Octavius. They were the sons of a wealthy patrician. They lived in peace for a long time, but when they grew up, they started fighting over the heritage.
One day Octavius called Cornelius to the river bank. When Cornelius had arrived, Octavius pushed him into the river. But Cornelius survived and was seeking revenge on Octavius.
One night when Octavius was asleep in his house, Cornelius sneaked in and killed him. Thus Cornelius got the heritage.
Lesson: If you kill someone, do it well!

Talált tárgyak - Found objects

Megtaláltam a még anno latinra írt meséimet, és gondoltam, megosztom a nagyérdemű publikummal. Rövidek és nem is igazán véresek, de attól remélem, még nyújtanak némi élvezeti értéket :)

I have found the tales which I wrote for Latin lessons long ago and I decided to share them with you. They are short and not really bloody, but still... enjoy :)

Fabula parva

Aliquando vivebat vir, cuius nomen erat Lucius. Lucius habitabat in colle solo. Erat vir honestus, sed pauper. Fraudatores et homines malefici multa de suis bonis secum portaverunt. Lucius solum agnum senem habebat.
Aliquando, cum Lucius virgulas in silva conquirebat, lupus venit et agnum consumpsit. Cum Lucius advenit in casam suam, lupum interficere voluit. Sed lupus dixit: „Non me interfice!” Et Lucius lupo veniam dedit.
Postea lupus denuo venit, sed nihil invenit. Cum Lucius in casam suam advenit, lupus eum interficit et consumpsit.
Praeceptum: Non fide in lupis!

Kicsiny mese

Élt egyszer egy férfi, kinek neve Lucius volt. Lucius egyedül élt egy domb tetején. Becsületes, de szegény ember volt. A csalók és gonosztevők vagyonának nagy részét elvették. Luciusnak csak egy öreg báránya maradt.
Egyszer, mikor Lucius gallyakat gyűjtött az erdőben, egy farkas jött, és megette a bárányt. Amikor Lucius hazaért, meg akarta ölni a farkast. De a farkas így szólt: „Ne ölj meg!” És Lucius megkegyelmezett a farkasnak.
Ezután a farkas újból eljött, de semmit sem talált. Amikor Lucius hazaért, a farkas megölte és megette.
Tanulság: Ne bízz a farkasokban!

Little tale

Once there was a man whose name was Lucius. Lucius lived alone on a hill. He was a honest, but poor man. Fakers and felon people took away much from his wealth. His only possession was an old lamb.
Once when Lucius was collecting twigs in the forest, a wolf came and ate the lamb. When Lucius arrived at home, he wanted to kill the wolf. But the wolf said: “Don’t kill me!” And Lucius had mercy on the wolf.
Later the wolf came again, but it found nothing. When Lucius arrived at home, the wolf killed and ate him.
Lesson: Don’t trust in wolves!

The poor woodsman and his daughter

Once upon a time, over the Operence, in a distant kingdom there was a poor woodsman. This woodsman became a widower quite early, as his beautiful and devout wife wife was cut into pieces by a cruel serial killer in the nearby forest. Thus the woodsman was left alone with his only daughter who was very beautiful, smart, hard-working and obedient. Thus they lived together, although in poverty, but in tranquility and love.
One day the woodsman went to the forest to cut down trees. As he was going, he reached a huge tree. The woodsman picked up his ax to cut down the tree, because he was hoping that he would get a lot of money for it in the market. He was about to cut into the tree by his ax when the tree started to speak: “Woodsman, please don’t cut me down, you’ll get a big reward if you spare my life.” – “Ah, - the woodsman said – I was already fooled by three trees this week, I don’t belive you!” And with that he started to cut down the tree. Crimson red blood was streaming from the tree and it was crying tar-tears. “You’ll regret this, woodsman – said the tree with its last breath – you’ll see, horrible things will happen to you.” But the woodsman wasn’t touched by the tree’s words, he cut it down completely. And in the tree’s hollow he found human bones. The woodsman was surprised by that, but he though that regarding the recent years’ crime statistics it wasn’t that odd and surely one of the serial killers had left his victims there. He was about to go home when a hand grabbed him and said: “Be aware, woodsman, the day of your doom is near.” The woodsman got frightened and started to run until he reached his house. At home his daughter was awaiting him with lunch. As she saw the troubled state of her father, she asked: “Father, what has scared you that much?” – “Ah, my daughter – responded the father – I met a speaking tree again, but this time I didn’t believe its endearing words, I cut it down and in its hollow I found bones, one of them grabbed and threatened me, and it was so scary that even now I have goosebumps from fear.” – “Nay, father – said the daughter – don’t care about it, those dogs which bark, don’t bite.” – “Ah, my dear daughter – the father said – somehow I can’t calm down.”
The days went by and the woodsman almost forgot the incident. One day the winter came, the wind was blowing and snow was falling, so much that it was impossible to leave the house. The woodsman and his daughter was about to freeze to death as they were running out of firewood. So they were shaking with cold in the room. All of a sudden they heard someone knocking at the window. “Woodsman... – said a creepy voice – let me in, I have come for you!” – “I won’t let you in – said the woodsman – I don’t even know what kind of a creature you are.” – “Woodsman – said the voice – let me in, or else I’ll come in by myself!” The woodsman became very frightened and he was looking for something which could help him block the window and the entrance, but suddenly the window was broken and a terrifying monster came in which looked like a giant hamster. “Your last hour has come, woodsman – said the monster in a sinister voice – get ready for your doom!” And with that the monster grasped the woodsman with his rotting arm and tore off his head. Blood was streaming and poor girl was just screaming with fright. And the huge beast ripped the poor woodsman into pieces right there, the bones were cracking and breaking and the tendons were torn and blood was pouring. When the monster had finished he looked at the girl with his flashing red eyes and said: “See, that’s what those get who harm the trees.” And the girl fainted from the fear.
The days went by and the girl was grieving her father as she had lost not only a parent, but the breadwinner as well. She didn’t know what to do, she was running out of money, for a while she lived on bread and water and later only on water as the price of the bread had increased. One day when she went to the well to get some water, on the surface of the water a face appeared and said: “Gretel, Gretel, listen to me.” Gretel got scared by the voice and she wanted to run away, but her curiosity made her stay. “Gretel – said the face once again – do you want to bring your father back to life?” – “Of course – responded Gretel – tell me, is it possible?” – “Yes – said the face – but only if you are strong in faith and will.” – “I’m listening – said Gretel – tell me what to do.” – “Now listen closely – said the face – I’ll share with you the big secret. Past the border, on a huge and dreadful mountain lives the monster who took away your father’s life. This monster has captured your father’s soul so that he can’t reach the peaceful realm of the dead. You have to find where he keeps your father’s soul and you have to free it to be able to resurrect him. But to truly bring your father back to life you have to kill someone who is dear to you.” The girl was mortified, because besides her father she had only one person dear to her, her fiancé. And although she dreaded the deed she had to do, her father was more important to her, so she came to decision. She visited her fiancé who lived in neighbouring village and knocked on his door. “Who’s that? – asked Hans, her fiancé – Who is knocking on my door in such time?” – “It’s me, Gretel – responded the girl – let me in quickly, because it’s very cold out here.” Hans opened the door and found a shivering Gretel. “What has brought you here, dear Gretel? – he asked – In such cold weather even the polar bears go into their lair.” – “I’ll go on a long journey – responded Gretel – I’d like to ask you to come with me.” – “It’s a big demand – said Hans – times are hard now, there’s more and more work with our land and I’m the only aid of my parents, but for you I’ll do it.” And with that he went into his room and packed his things, he put some scone and a gourd of wine into his bag and he departed with Gretel. As they kept going, they reached a big and dark forest. In this forest the trees were huge and sinister and it was so dark that it was impossible to see through and a strange song was echoing there which was that:
“Who is walking here in the dark, oh, who, oh, who?
To whom their life is not dear,
Who is waiting for awful doom,
Horrible, bloody doom,
Oh, who wants to die in pain,
to die here, oh, die here?”
But the couple didn’t care about the song, they kept going. As they went deeper in the forest, they saw light coming through the branches. They were glad and they hoped to find some benignant people. They went closer to the light and they saw a group of men who were camping. They sat by a campfire and were stirring something in a large cauldron. One of them said: “Hah, what a big greasy catch we had today!” – “Sure – said another – judges are always meaty” – “Don’t spoil the food again – said a third one – last time the clerk’s leg wasn’t well-cooked!” After hearing this Gretel and Hans got so frightened that they ran away and didn’t stop until they reached a small hut. They were hoping that good people were living in the hut and they knocked on the door. “Who is knocking on my door? – asked a voice from inside – Who is walking here where even ghosts don’t dare to go?” And she opened the door. And a very old woman was standing in the door whose face was distorted by scars. “We’re lost travellers – said Gretel – please, kind dame, give us quarter for the night.” – “Come in, my dear children – said demurely the woman – there’s enough place for three.” Gretel and Hans entered the hut. Fire was burning in the fireplace which gave warmth and the air was filled with the scent of honey-cake. The woman offered them some honey-cake and hot tea and after that everyone went to sleep. In the middle of the night Gretel woke up. As she couldn’t fall back to sleep she started to explore the hut. She opened a door and in the room she found corpses hanging from hooks. Gretel was scared by the sight and was about to run away, but the woman was already behind her back. “You discovered my secret – said the woman – for that you have to die.” – “Please, don’t kill me – Gretel was begging – I promise that I won’t tell it to anyone.” – “Silly girl – said the woman – you should have known that I’m the Blair Witch, who comes into my house won’t leave alive.” And with that she grabbed a hatchet to kill the girl, but Gretel was faster and with one movement she pushed the witch who dropped her weapon. Gretel picked up the hatchet and with angry blows she cut the witch into pieces. After that she woke Hans up and they continued their journey.
They had been going for days, their limbs had almost frozen off when they reached the mountain. And the mountain was dangerous, full of impassable paths and bloodthirsty beasts. Gretel and Hans started to climb the mountain, the way up to the top was so hard that they were almost sweating blood. As they were going upwards, they found a cave. As the nightfall was near, they decided to spend the night there. Right after they had stepped in, they heard a deep growling. They were frightened by the voice, but before they could go out, an ugly monster appeared. It had big flashing eyes and deadly claws and the smell of death was coming from it. “You are doomed – said the beast – because you came in.” Gretel and Hans were terrified, but Hans had enough composure to pull out the hatchet they had taken from the witch’s hut and attacked the monster. After a fierce fight Hans defeated the beast whose ugly body mouldered by the blows of the hatchet like a pumpkin which was left to rot for six weeks. After that Gretel and Hans continued their journey. They had been going for a long time, they were at the end of their energy resources when they finally reached the top of the mountain. And there stood a big fortress surrounded by impenetrable walls and it had a sinister atmosphere. Gretel and Hans recoiled from the sight of the building, but they didn’t give up. They were pondering over how to get in when someone began to speak behind their back. “What are you doing here, wayfarers? – asked a strange goblin – Why are you seeking trouble? Don’t you know that here lives the Evil himself?” – “I want to get back my father.” – said Gretel and she told the goblin her full story. And the goblin felt pity for them and said: “I know a way to get in the fortress. Every night exactly at midnight when it’s the changing of the guard, the charm which protects the fortress gets weakened. That’s when you have to go in. But be careful, if you don’t get in within five minutes, you’re dead. I’ll give you this invisibility cloak to help you.” Gretel and Hans took the cloak and thanked the goblin for his help.
Midnight came and Gretel and Hans were hiding near the gate and were waiting for the right moment. Soon the guards went back so that the change could occupy their place. Gretel and Hans put on the invisibility cloak quickly and started off towards the gate. But Gretel in her hurry tripped over bush’s branch and didn’t get to the gate in time. Gretel was very sad, but then the goblin popped up out of nowhere. “I see you weren’t fast enough – he said – but you get another chance. Here’s this flute. If you start playing on it, it will give such a sweet melody that it will lull everyone who hears it to sleep. Play a song for the guards and when they fall asleep cut off their head and spread their blood over the gate then throw their head into the ditch.” Gretel and Hans took the flute and did what the goblin had said. As they touched the gate with their bloody hands, it was flung open and they went in. They entered the fortress in which the corridors were winding like a labyrinth. Gretel and Hans were helpless at first, because they didn’t know where to go, but there was an intensifying inner calling voice in Gretel which told her the way. As they followed the voice’s instructions they got into a big room in which there was a large pool with blood-red water in it. It wasn’t water but blood and human body parts were floating in it. Gretel found her father’s head. She looked for the other body parts and after she had found them she sewed them together with big care. But she still didn’t know where his father’s soul was. As she was thinking, she heard her father’s voice. “Gretel, Gretel... “ – whispered the voice in Gretel’s ears. “Gretel, let me out – continued the voice – I’m here in the bottle.” And as Gretel looked up, she saw a bottle. She took it down and opened it and her father’s soul was released. “Gretel – the father said – give my life back!” And Gretel knew what she had to do. She pulled out her knife and stabbed his fiancé in the heart who died in no time. And then her father resurrected. “Thank you, my daughter – said the father – And as you were willing to make such a sacrifice for me, I’ll give back your fiancé’s life.” And then Hans resurrected too. All of them became very happy and they were hugging each other and rejoicing. After that they went home, Gretel and Hans got married and they lived happily ever after.