A szegény halász gyermekei

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, valahol egy messzi királyságban élt egy halász. Ennek a halásznak nem volt más vagyona, csak egy régi csónakja és egy hálója. Éveken át bőséges fogása volt, ám miután felborult egy olajszállító tankhajó a közelben, a halpopuláció jelentősen megcsappant ezzel veszélyeztetve a szegény halász megélhetését. Nem volt mit tenni, a szegény halásznak új foglalkozás után kellett néznie, mivel a megemelkedett adók és árak mellett már egyre nehezebben tudta túlélni a mindennapokat. Ehhez még hozzá kell tenni, hogy annyi gyermeke volt, mint szitán a lyuk, sőt még eggyel több, viszont a gyermektartási segély összege nem csak nevetségesen kevés volt, de az új jogszabályok miatt ráadásul csak három gyerekig jártak. Ezekből is látszik, hogy szegény halászt még az ág is húzta.
Egyik nap a halász bement a városba állást keresni, ám mindenhonnan elküldték megfelelő képesítés illetve szakmai tapasztalat hiányában. A halász rettentően elkeseredett, és nagy felindulással így szólt: "Ah, nem igaz, milyen pocsék világban élünk! Ez a fene nagy bürokrácia! Ilyen élhetetlen világot még az ellenségemnek se kívánnék!" Arra járt egy módos ember, aki a halász szavait hallva megsajnálta szegény embert, és megszólította: "Te szegény ember, látom, még az ág is húz. Van egy ajánlatom számodra: dolgozz nálam minimálbérért!" A halász pedig megörült a lehetőségnek, és azonnal fel is szegődött a módos úrhoz. A gazdag ember pedig csak ennyit hagyott meg: "Legyél holnap pontosan nyolckor az Akácfa utca tizenháromban!" És szegény halász nem tudta, hogy ezzel el is adta a lelkét a Gonosznak.
Másnap reggel a szegény halász már ott toporgott az Akácfa utca tizenhármas szám alatt. Egy óra várakozás után meg is jelent az előző napi módos úr. Mikor meglátta a halászt, így szólt: "Derék ember vagy, pontosan ideértél. Most pedig jöjjön a feladat: társaságunk épp a vizek meghódítására törekszik. Mivel tudom, hogy te halász vagy, vagyis jól ismered a vizek szeszélyeit, megbízlak járműveink vezetésével." És ezzel az úr egy nagy fémdobozhoz vezette a halászt. A halász meg csak nézegette, miféle szerkezet ez, és nagyon elcsodálkozott rajta, hogy ilyen is létezik. Az uraság pedig rendre megmutatta a fémmonstrum használati módját, majd magára hagyta a halászt. A halász pedig vízre szállt, és a doboz megtelt sok-sok emberrel. Ám a halász nem tudta rendesen irányítani a fémdobozt, és ezért hamar zátonyra is futottak. Meg is jelent rögtön a módos úr dühtől tajtékozva. "Mit művelsz, te halász? - kérdezte haragosan - Ezért büntetésből mától ellenőr leszel!" És át is adott a halásznak egy karszalagot.
A halász élete pedig ettől fogva kész pokol lett. Állandó harcok, megaláztatás és mindenekfelett sok-sok bliccelő... a halász úgy érezte magát, mint egy partra vetett hal. Egyik nap épp a folyóparton sétálgatott, és tragikus sorsán merengett, mikor is egy hangot hallott: "Kedves halász - szólt a hang, ami egy aranyhalhoz tartozott - ha visszadobsz a vízbe. teljesítem három kívánságod." A halász erre pedig nem hitt az aranyhalnak, és gondolta, próbára teszi: "Épüljön meg a négyes metró!" - mondta, és amint eme szavak elhagyták a száját, rögtön megjelent mellette egy metrólejáró ami mellett egy tábla állt négyes számmal. És ahogy lement, látta, hogy tényleg a négyes metró jár arra. Megörült erre, hogy tényleg egy csodatévő hallal hozta össze a sors, és már mondta is második kívánságát: "Azt szeretném, ha a családom többé soha nem nélkülözne." "Rendben - mondta az aranyhal - ezennel nyitottam neked egy kifogyhatatlan bankszámlát." Már csak a harmadik kívánság volt hátra. A halász töprengett egy kis ideig, aztán végül így szólt: "Azt szeretném, hogy a BKV vezérigazgatója haljon meg szívaortarepedésben!" Ezt azért mondta, mert sokat kellett elszenvednie ellenőrként miatta.
Teltek-múltak a napok, a halász és családja jómódban élt hála az aranyhalnak. Egyik nap épp ebédeltek, amikor a szoba közepén láng csapott fel, és egy szörnyűségesen rút óriáshörcsögszerű rémség jelent meg. "Halász - mondta - az életedért jöttem!" "Mit akarsz te tőlem, te rém?" - kérdezte a halász értetlenül. "Elragadom nyomorúságos kis életedet - felelte a rém - mert büntetés jár azoknak, akik rosszat kívánnak a gazdámnak." "Mégis ki a te gazdád?" - kérdezte a halász. "Az én gazdám maga az Ördög - felelte a rém - akinek te szívaortarepedést kívántál." Elszörnyedt ezekre a szavakra a halász, érezte, rettenetes végzetet hozott a fejére. A szörny pedig egy suhintással kettévágta a halászt, aki még utolsó lehelletével így szólt a családjához: "Én most meghalok, de a legfontosabb, gyermekeim, hogy mindig összetartsatok és szeressétek egymást." És ezzel meg is halt. A halász családja pedig rettentően elszomorodott.
A gyermekek viszont nem fogadták meg apjuk tanácsát, és hamarosan azon kezdtek töprengeni, hogyan túrhatnák ki egymást az örökségből. Mindegyiküknek a kifogyhatatlan bankszámla egyedüli tulajdonjogára fájt a foga. Mivel a törvényes örökös a legidősebb fiú volt, ő szúrta leginkább a többiek szemét. Ezért gonosz tervet szőttek az elsőszülött ellen. Az ördögi terv részeként üzemlátogatást szerveztek a közeli húsfeldolgozóba. Mikor ezt kitervelték, így szóltak bátyjukhoz: "Jürgen, kivételes lehetőség adatott meg nekünk. Megnézhetjük közelről, hogy készül a szalámi!" - "Mit érdekel az engem? - kérdezte Jürgen - Egyébként is vegetáriánus vagyok." - "Ugyan Jürgen - mondták a többiek - a tudás hatalom." Végül is csak sikerült rábeszélniük Jürgent, hogy velük tartson.
A testvérek pedig elmentek a húsfeldolgozó üzembe. Sorra megnézték a gépeket és berendezéseket, és mikor elértek a darálóhoz, Jürgent együttes erővel belökték. Jürgen erre ordíítozni kezdett, miközben a hús levált csontjairól, és utolsó erejével még visszakiáltott: "Átok rátok, alávaló fivéreim! A gyehenna tüzén égjetek el mind!" És ezután le is darálódott és meghalt.
A halász gyerekei tehát eggyel kevesebben lettek. De még így is annyian voltak, mint az oroszok, úgyhogy a halász házatáján még mindig nem volt békesség. Ezúttal a másodszülött lett a következő célpont, hiszen ő volt a legidősebb életben maradt testvér, vagyis a törvényes örökös. A többiek össze is fogtak ellene. Voltak pediglen a házban nagy súlyos alumíniumredőnyök. A testvéreknek pedig rettenetes ötletük támadt. Az egyik redőny aljára éles pengéket szereltek. Bátyjukat pedig odahívták az ablakhoz, mondván: "Günter, gyere gyorsan az ablakhoz, ezt látnod kell!" Günter pedig odament az ablakhoz, hogy megnézze mit láttak testvérei. A testvérei ekkor pedig fogták, és lehúzták a redőnyt, ami azonnal le is metszette Günter fejét. Günter feje pedig elgurult egészen a közeli patakocskáig, és véres nyomot hagyott maga után.
A testvérek tehát még eggyel kevesebben lettek. De még mindig nem elég kevesen ahhoz, hogy békesség legyen. Ezért az ifjabbak ismét összefogtak a rangidős ellen. Sokat tanakodtak a gyilkosság mikéntjén, mikor egyszercsak egy szép fényes nyári napon ihletet kaptak. Történt ugyanis, hogy a kertjükben igencsak megnőtt a fű, és a legidősebb testvér nekilátott, hogy lenyírja. Ekkor a testvérekből előtört az összes elfojtott agresszió, és rátámadtak bátyjukra. Az pedig tehetetlen volt ekkora túlerővel szemben. És a testvérek fogták a fűnyírót, és áthajtottak vele bátyjukon. Csak úgy fröcskölt a vér és hullottak a húscafatok. És a kert bíborvörös lett.
Még egy testvérrel kevesebb. Most már csak heten maradtak. De még mindig nem voltak elég kevesen. A testvérek tehát már megint szövetkeztek a törvényes örökös ellen. Nem is kellett sokáig várniuk a megfelelő alkalomra. Egyik nap ugyanis bátyjuk a kerti medencében úszkált, ugyanis szinkronúszó volt. A testvéreket rögtön meg is kísértette a Gonosz, és ördögi gondolatuk támadt. Fogtak egy mikrohullámú sütőt, és beledobták a vízbe. Karl, a rangidős pedig azonnal meghalt az áramütéstől.
Már csak hat testvér maradt. Természetesen már megint megindult a szervezkedés a törvényes örökös ellen. Mivel úgyis ki akarták cserélni az ablakokat, úgy gondolták, felhasználnak egyet a cél érdekében, hisz senki sem bánja, ha kitörik... Egyik nap így szóltak bátyjukhoz: "Udo, gyere ide az ablakhoz, nézd, a szomszéd már megint valami rosszban sántikál!" És Udo oda is ment az ablakhoz megnézni, amiről a testvérei beszéltek. Ekkor a testvérek nekirontottak, és olyan erővel taszították az ablakhoz, hogy az szilánkokra tört. A szilánkok pedig belevágtak Udo ereibe, aki ott helyben elvérzett.
Már csak öten voltak életben. De még mindig nem tudtak békességben megférni egymás mellett. Ezért újbóli összeesküvésre került sor. Ám ez az örökös már résen volt, ezért akármit is találtak ki, nem jártak sikerrel. Egy nap viszont váratlan lehetőségük támadt. Burkhard, a rangidős testvér ugyanis nagy művészetrajongó volt. Régóta szerette volna megszerezni Rembrandt Lázár feltámasztása című képét, ami végre sikerült neki. El is kezdte fúrni a szobája falát, hogy feltehesse a képet. Az egyik testvére pedig bejött a szobába, hogy kölcsönkérje a csillagkulcsát. Ekkor meglátta Burkhard mellett a fúrót, és rögtön gonosz gondolatai támadtak. Odalopózott Burkhard mögé, fogta a fúrót, és átfúrta testét a szíve tájékánál. Burkhardot pedig annyira meglepte a támadás, hogy még egy utolsó hörgésre se maradt ideje, így szép csendben meghalt.
Négyen maradtak csak. Kevesen voltak, de még nem eléggé. Ezért a törvényes örököst már megint a halál leselkedő árnyai fenyegették. A szervezkedés a testvérek között megint megindult. Dietfried, a legidősebb a testvérek közül pedig fakír volt, és ezért szöges ágyon aludt. Testvérei pedig gondolták, kihasználják ezt a szokását, és már meg is született sötét tervük. Egyik éjszaka, mikor Dietfried már rég az igazak álmát aludta, belopóztak szobájába egy hatalmas és nehéz szekrényt hordozván magukkal. Ezt a szekrényt pedig fogták, és rádobták az alvó Dietfriedre, akit szögek ezrei szúrtak át ettől. Dietfried erre felébredt, és fájdalmas kiáltásokat hallatott, majd így szólt: "A pokolba veletek, testvéreim, remélem, nem lesz az örökségben semmi örömötök!" És ezzel meg is halt.
Már csak három testvér volt életben. Ám még mindig nem szállt békesség a halász házára. Egyik éjjel a középső fivér cselekvésre szánta el magát. Belopózott a bátyja szobájába, hogy álmában leszúrhassa. Ám ez a testvér már résen volt, és felriadt a betolakodó érkezésére. És ekkor vad párbaj vette kezdetét, melybe mindketten belehaltak. És így a legkisebb gyerekre szállt az összes vagyon. Jó ideig gondtalanul élt, ám egyik éjszaka furcsa álmot látott. Álmában ugyanis apja szelleme látogatta meg őt és ezt mondta: "Fiam, fiam, csalódtam bennetek. Lám, nem fogadtátok meg tanácsomat. Pedig a kifogyhatatlan bankszámla mindenkinek jó sorsot biztosított volna." A fiú ekkor felébredt, és mélységes bűntudat fogta el. Érezte, jóvá kell tennie minden tettét, és vissza kell hoznia testvéreit az életbe. Sokat tanakodott azon, hogy mit is tehetne ez ügyben, mikor is támadt egy ötlete. Meglátogatta magát az Ördögöt, hogy segítséget kérjen tőle. El is ment a BKV székházába, és felkereste a vezérigazgatót, aki maga volt a Gonosz. Az, mikor belépett, így szólt hozzája: "Mi járatban vagy erre, keserves halandó?" - "A testvéreimet szeretném visszakapni - mondta Erkhard - ebben szeretném kérni a segítségedet." - "Nincs az ingyen - mondta az Ördög - mit adsz érte cserébe?" - "A lelkemet - felelte Erkhard - időtlen időkig foglak szolgálni." - "Na jó - szólt a Gonosz - legyen." És egy csettintéssel életre keltette Erkhard fivéreit. Azok pedig feltámadván egymást ölelve örvendeztek. "Most pedig elragadom a lelked - szólt az ördög - jó munkáért fizetség jár." Ekkor azonban hatalmas fényesség támadt, és egy mennyei hang így szólt: "Erkhard, amiért ilyen áldozatos voltál, felszabadítunk a Gonosz hatalma alól." Az Ördög, meg még mielőtt akár tiltakozhatott volna, vissza is űzetett a pokolba. Így történt, hogy a BKV-nál vezérigazgató-váltásra került sor. A testvérek pedig ezentúl békességben és szeretetben éltek, és még ma is boldogok, ha meg nem haltak.

A szegény favágó és leánya

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, valahol egy messzi királyságban élt egy szegény favágó. Ez a favágó hamar özvegysorsa jutott, ugyanis szépséges és jóságos feleségét feldarabolta egy kegyetlen sorozatgyilkos a közeli erdőben. Így a favágó egyedül maradt egy szem leányával, ki fölöttébb szép küllemű, eszes, szorgalmas és engedelmes volt. Így éltek kettecskén szegénységben ugyan, de nyugalomban és szeretetben.
Egy nap a favágó elindult az erdőbe fát vágni. Ahogy ment-mendegélt elért egy óriási fához. A favágó felkapta fejszéjét, hogy kivágja a fát, ugyanis remélte, hogy gazdag fizetséget kap majd érte a vásáron. Már épp belevágta volna fejszéjét a fába, mikor az megszólalt: "Favágó, kérlek, ne vágj ki, gazdag jutalomban lesz részed, ha meghagyod életemet." - "Ah- szólalt a favágó - ezen a héten már három fa ültetett fel, neked már nem hiszek!" Ezzel belevágta fejszéjét a fába. Karmazsinvörös vérözön ömlött ki a nagy fából, és közben kátránykönnyeket hullatott. "Megbánod ezt még favágó - szólt a fa utolsó lehelletével -, meglásd, szörnyűséges dolgok fognak történni veled." Ám a favágót nem hatották a fa szavai, kivágta teljesen. A fa odvában pedig emberi csontokat talált. Meglepődött ezen a favágó, de hát az elmúlt évek bűnügyi statisztikáit tekintve gondolta, hogy ez annyira nem is szokatlan, és minden bizonnyal az egyik sorozatgyilkos hagyta ott áldozatait. Már épp indult volna hazafelé, mikor utánakapott egy kézfej, ami ilyen hangokat hallatott: "Vigyázz favágó, végzeted napja közel van." Megrémült erre a favágó, és egyenesen hazáig futott. Otthon lánya várta az ebéddel. Látva apja zaklatottságát, kérdé: "Ugyan apám, mi rémiszté meg ennyire?" - "Ah, lányom - felelé az apa - már megint találkoztam egy beszélő fával, de ezúttal nem hallgattam nyájas szavaira, kivágtam, erre meg az odvában csontokat találtam, az egyik még utánam is kapott, és megfenyegetett, hogy egészen borsózott tőle a hátam." - "Ugyan apám - szólt a lány - ne is törődjön vele, amelyik kutya ugat, az nem harap." - "Jaj, édes lányom - így az apa - valahogy mégsem tudok elnyugodni."
Teltek-múltak a napok, a favágó már egészen meg is feledkezett az esetről. Egyik nap beköszöntött a tél, szél fútt és hó esett, de annyi, hogy ki se lehetett mozdulni a házból. A favágó és leánya pedig majd megfagytak, mert a tüzelőanyag fogytán volt. Így bent dideregtek a sötét szobában. Egyszercsak kopogást hallanak az ablaknál. "Favágó.... - szólt egy lidérces hang - engedj be, érted jöttem!" - "Nem engedlek - szólt a favágó - azt se tudom, miféle fajzat vagy." - "Favágó - így a hang - eresszél, vagy magam jövök be!" Erre fölöttébb megrémült a favágó, kereste, mivel torlaszolhatná el az ablakot és a bejáratot, de az ablak hirtelen betört, és egy félelmetes szörny lépett be rajta, ami leginkább egy óriási hörcsöghöz volt hasonlatos. "Ütött az utolsó órád, favágó - szólt a szörny balsejtelmes hangon - készülj fel a végzetedre!" És ezzel a szörny rothatdó karjával a favágó után kapott, és ott helyben le is tépte a fejét. Ömlött a vér nagy vörös sugarakban, és a szegény leány csak sikolozott rémületében. És a nagy szörny pedig még ott darabokra szaggatta a szegény favágót, csak úgy reccsentek és törtek a csontok, szakadtak az inak, és ömlött a vér. És ennek végeztével a szörny villogó vörös szemeit a leányra meresztette, és így szólt: "Lásd, így jár mindenki, aki bántja a fákat!" A lány pedig elájult az ijedtségtől.
Teltek-múltak a napok, a leány csak apját gyászolta, hiszen nem csak szülőjét, hanem a kenyérkeresőt is elvesztette. Nem tudta, mi tévő legyen, pénznek egyre inkább híján volt, egy ideig kenyéren és vízen, aztán meg már csak vízen élt, mert a kenyér ára felemelkedett. Egyik nap, mikor a kúthoz ment, hogy vizet merítsen, a vízben megjelent egy arc, és szólala: "Gretel, Gretel, idehallgass!" A hangra Gretel megrémült, és legszívesebben elfutott volna, de a kíváncsisága ott marasztalta. "Gretel - szólt még egyszer az arc - vissza akarod-e hozni az életbe édesapádat?" - "Hát persze - felelte Gretel - ó, mondd, lehetséges ez?" - "Igen - szólt az arc - de csak ha kellően erős vagy hitben és akaratban." - "Hallgatlak - mondta Gretel - mondd, mit tegyek?" - "Most légy figyelmes - szólalt az arc - megosztom veled a nagy titkot. A határon túl, a nagy és félelmetes hegyen lakik a szörny, ki édesapád életét elragadá. Ez a szörny fogvatartja szegény édesapád lelkét, hogy ne léphessen tovább a halottak nyugodalmas birodalmába. Meg kell találnod, hol tartja apád lelkét, és ki kell szabadítanod, hogy feltámaszthasd. De ahhoz, hogy apád újra élhessen, valaki más életét kell elvenned, ki közel áll szívedhez." Elszörnyedt erre a szavakra a leány, ugyanis apján kívül csak egy ember volt, aki kedves volt számára, ez pedig nem más volt, mint az ő vőlegénye. És bár ódzkodott a tettől, de apja mégis csak fontosabb volt számára, így elhatározásra jutott. Fel is kereste a szomszédos faluban lakó kedvesét, és bekopogtatott ajtaján. "Ki az - kérdezte Hans, a vőlegény - ki kopogtat ilyenkor az ajtómon?" - "Én vagyok az, Gretel - felelte a lány - eressz be gyorsan, mert hideg van itt kinn." Hans kinyitotta az ajtót, és a küszöbön ott állt a didergő Gretel. "Mi szél hozott erre, drága Gretel? - kérdezte - ilyen hidegben még a jegesmedvék is odvukba húzódnak." - "Elindulok hosszú útra. - felelte Gretel - Arra szeretnélek kérni, hogy kísérj el." - "Nagy kérés ez - szólalt Hans - nehéz idők járnak most, egyre több a munka a birtokkal, és én vagyok szüleim egyedüli segítsége, de a kedvedért megteszem." Ezzel bement szobájába, megpakolta batyuját, tett bele hamuban sült pogácsát és egy kulacs bort, és útnak indult Gretellel együtt. Mentek-mendegéltek, mire elértek egy nagy sötét erdőbe. Ebben az erdőben a fák hatalmasak voltak és baljóslatúak, és a sötét átláthatatlan volt, de egy furcsa ének visszhangzott ott, ami így hangzott:
"Ki jár itten a sötétben, ó, ki, ó, ki?
Ki az, kinek élte nem kedves,
Ki vár itten rémes végre,
Borzalmas, véres végre,
Ó, ki szeretne szörnyű kínhalált
itt halni, ó, itt halni?"
Ám a pár mit sem törődött a baljós énekkel, ment tovább. Ahogy egyre beljebb értek, fényt láttak kiszűrődni az ágak közül. Megörültek, hátha jóságos emberekkel hozta össze őket a sors. El is indultak a fény felé, és megláttak egy táborozó csapatot. Éppen egy tábortűznél ültek, és nagy kondérban kevergettek valamit. Az egyikük megszólalt: "Hah, jó zsíros fogás volt ez a mai!" - "Persze - szólalt egy másik - a bírókon mindig sok a hús." - "Aztán nehogy elrontsátok megint az ételt - szólt egy harmadik - múltkor sem főztétek meg teljesen az írnok lábát!" Erre a beszédre teljesen megrémült Gretel és Hans, el is futottak tüstént, és meg sem álltak, amíg egy kis kunyhóig el nem értek. Reménykedtek benne, hogy a kunyhót jó emberek lakják, és bekopogtattak az ajtón. "Ki kopogtat az ajtómon? - kérdezte belülről egy hang - Ki jár erre, ahol a kísértetek se?" És kinyitotta az ajtót. Az ajtóban pedig ott állt egy vénségesen vén asszony, kinek arcát rút sebhelyek torzították. "Eltévedt utazók vagyunk - szólt Gretel - kérlek, kedves néne, adj nékünk éjjeli szállást!" - "Gyertek be, gyermekeim - szólt negédesen az asszony - van itt elég hely háromnak is." Gretel és Hans bement a kunyhóba. Ott meleg tűz lobogott a kályhában, és frissen sült mézeskalács illata szállt a levegőben. Az asszony meg is kínálta őket mézeskaláccsal és forró teával, azután pedig mind nyugovóra tértek. Az éjszaka közepén azonban Gretel felriadt. Mivel nem tudott újból elaludni, elkezdett járkálni a kunyhóban. Benyitott egy szobába, amiben holttestek lógtak kampókon. Ettől a látványtól fölöttébb megrémült Gretel, és el akart futni, de a háta mögött már ott volt az asszony. "Hát felfedezted a titkomat - szólt - ezért neked is meg kell halnod!" - "Kérem, ne öljön meg - kérlelte az asszonyt Gretel - ígérem, nem mondom el senkinek." - "Balga leány - mondta az asszony - ha nem tudnád, én vagyok a blairi boszorkány, aki beteszi a lábát a házamba, innen élve nem távozik." Azzal fogta is a baltát, hogy lesújtson, de Gretel gyorsabb volt, és egy mozdulattal fellökte a boszorkányt, aki estében elejtette fegyverét. Gretel pedig felkapta a baltát, és dühös csapásokkal feldarabolta a boszorkányt. Azután pedig felkeltette Hansot, és elindultak utuk folytatására.
Mentek-mendegéltek napokon át, végtagjaik már majd elfagytak, mire is elérkeztek a hegy lábához. A hegy pedig veszedelmes vala, járhatatlan ösvényekkel és vérszomjas szörnyekkel. Gretel és Hans pedig nekivágtak a hegynek, szinte vért verítékeztek, olyan nehéz volt az út. Ahogy mentek egyre felfelé, egy barlanghoz értek. Mivel az éjszaka már igencsak közeledett, úgy döntöttek, meghúzzák magukat ott. Alighogy beléptek, mély morgást hallottak. Megrémültek a hangra, ám mielőtt kimehettek volna, megjelent egy igen rusnya szörny. Hatalmas villámló szemei voltak és halálos karmai, és egész lényéből a pusztulás bűze áradt. "Halál rátok - szólt a szörny -, kik betettétek ide lábatok." Hatalmas félelem fogta el erre Gretelt és Hansot, ám Hansban volt annyi lélekjelenlét, hogy előkapja a baltát, amit még a boszorkánytól hoztak el, és rátámadt a szörnyre. Nagy harc és küzdelem után Hans legyőzte a szörnyet, kinek rút teste a baltacsapásokra úgy mállott szét, mint a hathetes rothadt sütőtök. Ezek után Gretel és Hans folytatta útját. Sokáig mentek, már erőtartalékaik végénél jártak, mikoris végre valahára felértek a hegy csúcsára. Ottan pedig hatalmas erődítmény állott, nagy áthatolhatatlan falakkal körülvéve, és az egészet balsejtelmes légkör vette körül. Gretel és Hans visszahőkölt az épület láttán, de nem adták fel. Tanakodtak hosszasan, hogyan is lehetne bejutni, mikoris, valaki megszólalt a hátuk mögött. "Mi járatban vagytok erre, vándorok? - szólalt egy furcsa manó - Miért keresitek magatok fejére a bajt? Hisz nem tudjátok, hogy itt maga a Gonosz lakik?" - "Apámat szeretném visszakapni." - mondta Gretel, és ezzel töviről hegyire elmesélte történetét. A manó pedig megszánta őket, és így szólt: "Tudok egy utat az erődbe. Minden éjjel pontosan éjfélkor, mikor őrségváltás van, meggyengül az erődöt védő varázslat ereje. Ekkor kell bemennetek. De vigyázat, ha nem juttok be öt percen belül, halál fiai vagytok. Ím, nektek adom láthatatlanná tévő köpenyemet, hogy segítségetekre legyen." Gretel és Hans pedig elvette a köpenyt és hálásan megköszönték a manónak a segítséget.
Eljött az éjfél, és Gretel és Hans ott rejtőzködött a kapu közelében, és várták a megfelelő pillanatot. Hamarosan az őrök visszavonultak, hogy helyet adjanak a váltásnak. Gretel és Hans gyorsan magára kapta láthatatlanná tévő köpönyegét, és elindult a kapu felé. Ám Gretel sietségében megbotlott egy bokor ágában, és már nem ért oda időben a kapuhoz. Gretelt nagy szomorúság fogta el, ám ekkor a semmiből egyszer csak felbukkant a manó. "Látom, nem voltatok elég gyorsak - szólt - de kaptok még egy esélyt. Itt ez a furulya, amit ha megfújtok, olyan andalító dallamot játszik, hogy kik hallják, rögvest elaludnak. Játsszatok egy dalt az őröknek, és mikor elaludtak, vágjátok le fejüket, és vérükkel kenjétek be a kaput, fejüket pedig dobjátok a vízárokba!" Gretel és Hans pedig elvették a furulyát, és úgy tettek, ahogy a manó meghagyta. Mihelyst véres kezeikkel megérintették a kaput, az feltárult előttük, és ők bementek rajta. Bementek az erődbe, melyben kacskaringós folyosók labirintusa volt. Gretel és Hans először tanácstalanul állt, mert nem tudták, merre induljanak, ám Gretelben egyre erősödött egy belső hívó hang, ami megmondta, merre menjen. A hangot követve egy nagy szobába jutottak, aminek belsejében egy hatalmas medence volt, melynek vize vérvörös volt. Nem is víz volt az, hanem vér, és emberi testrészek úszkáltak benne. Gretel egyszer csak apja fejére ismert. Megkereste többi testrészét, és összevarrta őket gondos munkával. Ám még mindig nem tudta, apja lelke hol van. Ahogy gondolkodott, mintha apja hangját hallotta volna. "Gretel, Gretel..." - suttogta Gretel fülében a hang. "Gretel, engedj ki - folytatta a hang - itt vagyok a palackban." És ahogy Gretel feltekintett valóban meglátott egy palackot. Le is vette, és kinyitotta, és kiszállt belőle apja lelke. "Gretel - szólt az apa - add vissza az életemet!" És Gretel tudta, mit kell tennie. Előkapta kését, és szíven szúrta vőlegényét, aki rögtön meg is halt. És ekkor apja feltámadt. "Köszönöm, lányom - mondta az apa - És amiért ilyen áldozatkész voltál értem, visszaadom kedvesed életét." És erre Hans is feltámadt. Megörültek mindhárman, és egymást ölelgetve örvendeztek. Ezután hazamentek, Gretel és Hans nagy lakodalmat tartott, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.